Komáromi Lapok, 1922. január-június (43. évfolyam, 1-77. szám)
1922-02-25 / 24. szám
4- oldal. A külföldi propaganda I tekintélyes összeget emészt fel évente, de ; amint annak idején Benes miniszterelnök kije- j lentette, „kifizeti magát“. Ez a propaganda a \ köztársaság érdekében a világ külömbözó saj- j tóiban folyik, de természetesen a legnagyobb I erővel a francia sajtó propagálja Csehszlovákia j ügyeit. Csak a napokban olvastuk, hogy a j külügyminiszter ösztöndíjakat irt ki, melyekkel j lehetővé akarja tenni, hogy az újságírók kül- j földi kiképzését elősegítse Apályázóknak kötelezni kell magukat arra, hogy az ösztöndíj ellenében ismertetni fogják az államot a külföldi sajtóban. A külföldi propagandának, ha azt lelkiismeretesen intéznék, hü tükrének kellene lenni az állam életének és viszonyainak. Ha a köztársaság külföldi propagandáját vizsgáljuk lehetetlen rá nem mutatnunk arra, hogy az egyoldalúsága mellett sok esetben a tények ismerete nélkül történik és a tendencia minden ; ismérvét magán viseli. j Tárgyilagosság és komolyság tekintetében a propaganda sajtómermékek értékére elég világot vet a minapi eset, a mi a Journal de Geneve kiiünő igazgatójával, történt. E. Chapuisat kénytelen volt nyilvánosan tiltakozni egy cseh hivatalos részről neki tulajdonított propaganda cikk szerzősége ellen; elég arra hivatkoznunk, hogy ezek a cikkek a lőcsei városházát és a kassai székesegyházat csehszlovák műemlékeknek tüntetik fel, megállapítják a csehszlovák í állam tökéletes földrajzi egységét és Komárom cseh (?) lakosainak a szokásairól írnak. A Journal des Debats francia illusztrált lap egyik száma pedig Csehszlovákia lakossá- ! gának a nemzeti összetételéről akarván meg- j emlékezni, sajnálattal állapítja meg, hogy erre nézve még nem állanak adatok rendelkezésére, mert a magyar és osztrák népszámlálási adatokat a magyarok és németek a maguk javára mindig meghamisították s igy a cseh fenhatóság alatt élő különböző nemzetek egymáshoz való számarányát a valóságnak megfelelően mutathatja be. Csodálatos dolog, hogy a nevezelt francia lap, minden valószínűség szerint forrásból eredő tájékozatlansága ebben a kérdésben a régi rá fogások elkopott argumentumaival akarja a világ szemét bekötni. Holott ismeretes, hogy az 1920. \ évi népszámlálás adataiból, melyet a köztársa- j ság kormánya közreadott, egész világosan ki- j tűnik az a számarány, mely a poliglott állam j nemzetiségeinek nagyságát megmutatja. Hogy j ezt nem teszi közzé az említett lap, világos ! tendenciáját árulja el annak, hogy egyoldalú j információkat röpít szét a világban és egyben j a csehszlovák köztársaság külföldi propagan- ; dáját is teljes világításban tárja elénk. egyezségre léptek, hogy mindegyik odaadja a maga részének egy bizonyos hányadát — ha ugyan szereznek valamit. A második trupp aztán — némi késéssel — meg is indult. Csakhogy az első banda olyan álkozott rossz hirt és renomét hagyott hátra, hogy mikor beléptek a pitvarba, még a kutyák is rájuk rohantak, a házbéliek pedig cséphadaróra és fütykösre kapván, huj! huj! kiáltással riogatták ki őket a portájukról, amely ős hun harckiáltás suhogó ütlegek és puffogó botülések kíséretében hangozván — mihamar elterjedt az egész községben. A második banda csúfos kudarcot vallott. Ezalatt Gyárfás — látván az imminens veszélyt — felszedte a sátorfáját és — ill’a berek, nádak, erek — ki a községből, — el Gyüd felé, ahol ilyenkor karácsony esti vacsora van a barátoknál. Oda pedig ők hivatalosaknak érezték magukat. A második bethlehemes banda azonban érezvén a maga jussát és ősi szerzett jogát, szembeszállt a publikummal s követelte, hogy hallgassák meg őket is. A publikum azonban éppen elég disznóságot hallott már Schneider Fániról és egyéb szemérmetlen hajadonokról, akiknek csengő rímekben elmondott históriája nem emelte a karácsonyi áhítatot. Nem hallgatták meg tehát a helybeli kántálóka*, hanem kidobálták őket szépen sorrendben. Végre aztán a biró háza elé értek — ahol is, mikor már rázendítettek volt az első kántusra, a biróné leöntötte őket egy, nem tudom, miféle edényből, valami gyanús folyadékkal. Ezzel az érthetetlen csatakiáltással: „Hát megint ide toltátok a »Komáromi Kapok* Hogy a horibilis összegbe kerülő külföldi propaganda mit szolgál és mint „fizeti ki magát“, igen könnyű ebből a két példából is megérteni. Szolgálja a kormány politikáját, melyet ekképen külön is megfizettet a kormány, ügyelve arra, hogy a külföld, melynek egyes komoly orgánumai már kezdik felismerni a valódi helyzetet, — egyoldalúan és a prágai kormánynak megfelelően nyerjen értesülést a köztársaság állapotáról és népeinek viszonyairól. Csakhogy ez a módszer egyszer végre is csötörtököt fog mondani, mert a külföldnek az igazságnak megfelelő tájékoztatásáról nemcsak a hivatalos körök de másokistudnakgondoskodni. A népjólét. Nem akar ez a cikk S6m beharangozó, sem reklám lenni ahhoz a müvészestélyhez, amelyet a Komáromi Népjóléti Központ Anya- és Csecsemőgondozó osztálya e hó 28 án tart meg. De mert a „mulatság“ rendezések itt erre mifelénk is tulajdonképpen a nyomor echójával indulnak, zajlanak le és csendesülnek el, nem gondolnám teljesen érdeklődésen kivül abba a műhelybe, ahol az éhség, a betegség, a ruhátlanság, meg a többi szegénynyavalya ellen küzd egy pár ember vezetése mellett ennek a városnak egész társadalma. Mert nem igaz az, hogy a helyi társadalom elzárkózik a népjóléti intézmények elöl. Hogy akadnak egyesek — igaz anyagilag magukat jól bírók — akik süket füllel hallgatják a feléjük kiáltott segélyszavakat, nem jogosíthat fel senkit, hogy a szívtelenséget egész város társadalmára általánosítsa. A Komáromi Népjóléti Központnak egyedüli célja ma a rászorulók nyomorának enyhítése. Politikai párt- és hecchullámok nem zökkentették ki eddig s ezután sem fogják abtól az útból, amelyre lépett. Hogy ed dg is annyit tudott eltrni s hangos dobverés nélkül annyi könnyet volt kép s letörölni, annyi éhezőnek ételt adni, ruhátlant felöltöztetni, beteget gyógyítani, csak és kizárólag Komárom városa és a vármegye nemesszivü lakos ságának köszönhető. Gondolná « valaki is, hogy a tavalyi esztendőben közel fél millió korona értékű élelmiszer, ruhanemű, orvosság stb. osztatott ki a város keresetnélküli, valamikor jobb napokat látó minden társadalmi osztálybeli nyomorgói részére. A háború annyi sebet ütött az emberiségen, hogy azok behegesztése maga évdzedes munkát kíván, türelmet a sors sújtottjai részéről, igen nagy megértést, nagy nagy szeretetet, áldozatkészséget pedig azoktól, akik akár közreműködésükkel, akár csak legcsekélyebb adó mányaikkal is a fajmentö munkának részesei pofátokat? ...“ Azután következett a hadd el hadd. Az eikeseredett betlehemesek a maguk ösiségének és jussának érzetében amúgy csűrön nedvesen és megpüfölten rárontottak a háznépre, elsősorban magára a bíróra és erélyes huj! huj! rikoltás közben csatát rögtönöztek a biró udvarán és konyhájában. Ez azonban nem múlt el holmi idegen beavaikozás nélkül. A kisbiró rekvirált egynéhány falubeli legényt és egy csendőrt, a kik úgy elagyabugyáltak a siklósi szent dallamok "zengedezőit, hogy azok sántítva és üvőltve rohantak ki az utcára. Ott azután összeszedőzvén — visszavonultak a Harschli udvarára. Az akkor már elbújt a széna padlásra, mert orrontotta, hogy ő ebben judás és alkalmasint meg fog érte bűnhődni. Gyárfásék pediglen az utón végig — közel Gyükhöz — megint rázendítettek az istenes énekekre és karácsonyi dallamokra, hogy mikor bevonultak a klastromba, valóságos processzió módjára áhitatos hallgatóságot találtak az ut két oldalán. Ehhez képest jól is tartották őket, bár nem volt lengő szakkálluk és csillagjuk, de volt zengő hangjuk és áhitatos pofájuk, amely megsegítette őket, — mialatt a siklósi bethlehemesek a felcsert keresték meg a bábaaszonyt, hogy az orvosnál a Heródes meg a három keleti bölcs sebeit és kék foltjait megorvosolják. Azóta nem divat azon a vidéken a betlehemjárás. 1922. február 25. kall, hogy legyenek. Amint a politikai életben tapasztalhatjuk, a magyarság úgyszólván minden jogáért, a legprimitívebb emberi jogoktól kezdve a politikai jogokig, küzdeni kénytelen, ha fennmaradni s faját erősíteni, kulturális, gazdasági téren előbbrevinni akarja, ugyanez a tettrekészség parallel kell, hogy kifejezésre jusson abban a szociális küzdelemben, amely ezt a fajt a szó igazi értelmében fizikailag is ellentállóvá, egészségessé, munkabíróvá akarja tenni. Az oroszországi halálmezőkről csak újságok cikkei nyomán tudunk. S ha csak tizedrésze igaz annak, amit a halál hekatombáiról a sajtó leközöl, millió és millió ártatlan gyermek halálhörgése mégis csak idehaliik, s gondolkodóba ejtheti azokat, akik az itteni látszólagos konszolidáció leple alól mégis csak észreveszi a napi élelemért kinyúló, éhségben kiaszott gyenge gyermekkarokat, a kényszerű munkátianságban elsenyvedő férfikezeket. Van (gy bizonyos foka a nyomornak, amelyben a nyomorgó szemérmesen félrevonul az embertársaitól, mutogatni sem szereti magát, s iűtetlen, rongyos vackóban temeti el magát s övéit. Ezeknek a nyomorgóknak hangját mégis meg kell hallani, hangtalan ajkuk, amit mondani restel, elványadt arcukról kell, hogy leolvassa valaki a kolduló szókat egy darab kenyérért, egy kis melegítő fáért, egy darab tiszta ruháért. És ennek a városnak a társadalma mindig mégértette ezeket, s juttatott szerény tehetségéhez képest, ahol segíteni kellett. Nézd végig az utcák járókelőit, mindennap ugyanazokat az arcokat látod, házak előtt, utcasarkokon, tereken ténferegni, ezeken még van ruha, rongyos, de fedi testüket, lábukon a cipő lyukas, de betakarja a lábukat, a fagy, a bólé, — a sár csak cuppogva nyaldossa a harctéri fagyban, csatákban elgémberedett végtagjukat. Százan és százan vannak és egy a foglalkozásuk: a munkanélküliség élő. — triviális a kifejezés, de azok — reklámjai! Szomorú sorbanjárták a várost, nemcsak itt, mindenütt az egész világon. Sokau lehetnek, milliók, és milliók. Akik mind azt várják, hogy változik a sorsuk, hogy lesz munka, lesz kenyér. Mig a parlamentekben pártok csatáznak, a világ minden táján konferencia konferenciát ér, s a háború koncain marakodnak fényes paszományos selyemkabátos diplomaták, hány gyermek hány férfi pusztul e), hány dolgos kéz marad tétlenül s hány hangos, jogos panasz tölti meg a levegőt. Ezért a csendes szenvedő magyar testvéreinkért kellenek a népjóléti intézmények, megmenteni mindenkit, hogy necsak számuk ne fogyjon, hanem aki itt maradt testbenlélekben megerősödjék. Teljesen magunkra vagyunk hagyatva, s ha magunk nem segítünk magunkon, máshonnan segítségre nem igen számíthatunk. Azok a nagyhangú Ígéretek, amelyekkel a magas fórumok a helyi népjóliti intézményeket támogatni sohasem voltak takarékosak, mindezideig beváltotlanok maradtak. Tapasztalhattuk minden téren, hogy felülről a mi kérésünkre ritkán jön felelet, amelyben köszönet lenne. Kulturális és népjóléti szükségleteink fedezésére más erő nem áll rendelkezésünkre, csak a magunké, Midőn a népjóléti intézmények fenállásának, fentartásának szükségességét hangoztatjuk, meg akarjuk értetni a magyar társadalommal, hogy a szociális téren kifejtett minden karitativ munka a magunk fajának segítését, a fajához ragaszkodásai, megerősödését segíti előre azokban, akiket a Dyomor tanított meg arra, hogy a testvér előbb a testvéren segít. Tagadhatatlan, hogy az államnak lenne legelsősorban kötelessége a népjóléti minisztériumon kivül népjóléti intézményeket is felállítani és támogatni, mivel azonban e téren egyelőre még, különösen magyar vidékeken semmi komoly támogatás nem történt, teszi kettősen szükségessé, hogy magunk lássunk munkához. Ha minden igyekezet, minden fáradságot nem ismerő igyekezet dacára is erőforrásaink kiapadnak, kell, hogy megértsék az eddig segítettek, hogy a társadalom mindent megtett, s hogy nyomoruk csak nőni fog, okát másutt s nem itthon kell keresniök.
