Komáromi Lapok, 1921. július-december (42. évfolyam, 53-106. szám)
1921-08-13 / 70. szám
1 ö21. augusztus 13. „Komáromi Lapok 9. oldal. magunknak jobb sorsol, ezzel még nem bán lünk Másokat, valamint azt sem akarjuk vele, hogy mások sorsa rosszra változzék. Hát akkor miért bántanak folyton bennünk ? Hiszen annyit vesztettünk, úgyis oly nehéz a sorsunk. Miért teszik még nehezebbé, miért akarják még panaszszavunkat‘is belénk fojtani? A leggonoszabb szívre vall a szüleit elvesztett árvának megtiltani, hogy megsirassa őket és hogy gondoljon reájuk. A mi sebünk még fáj, miért tépik fel folytonosan, szeretetlen kezekkel? Mindig újabb operációs vágásokkal nem lehet sebet hegeszteni. Ahhéz idő kell és gondos ápolás. Hát ha az az uj keletű sebünk sajog, legalább templomainkban hadd panaszkódjuk el bánalunkat és fájdalmunkat, mindjárt könnyebb lesz elviselni. Vagy nekünk magyaroknak azt sem szabód? A mi osztályrásiünk a tűrj és hallgass? Hát hiszen ránk nézve talán nem is lesz ez olyan káros, ha most kissé keserves is ez a sors. Sub pondere aresclit palma. Legalább megtanuljuk az összetartást, legalább munkára, komoly és kitartó munkára serkenünk, hogy a versenyt bírjuk, legalább kevesebbet beszélünk és többet cselekszünk. Még jobbón megbecsüljük történelmi hagyományainkat és értékeinket, szellemi kincseinket. Míg egetverőbb szívvel, még odaódőbb buzgósággal tudjuk énekelni: Boldogasszony Anyánk !. . . Phosphorus. á„Romároiiii Zenekedvelők Társasága“. Szülővárosom zenei életének a pangását évek óta figyelem és folyton azzal a problémával foglalkozom: hogyan lehetne ezen fontos kulturális tényező föllenditésén segiteni? Meggyőződésem ez: csupán úgy, ha a j zenéért lelkesülő egyének egy csoportba tö- < mörülnek. Amint a sport hívei majdnem minden j városban összefogtak és egyesületeket alapi- j toltak, ugyanúgy képzelem a mi kis városunk j — de sok más vidéki város ! — zenekedvelőinek a társulását is. Régi megállapitás az, hogy a zenekultúra terjesztésének a legközvetlenebb eszköze a hangversenyek rendezése. Igen ám, de kevés igazán kiváló művész ; akad, aki csak úgy találomra nekivágjon egy- j egy kisvárosi hangverseny rendezésének, mert ; a vállalkozása könnyen deficittel végződhetik. ' A megalapítandó „Komáromi Zeneked- j velő Társaságot“ részben a háború előtt mű- j kődő marosvásárhelyi zenekedvelő társaság i mintája szerint gondolnám megszervezhetönek, amely később programmjába vehetné a maga- i sabb zene oktatását is. A megszervezés lényege: tagok gyűjtése. I Ez nem nehéz akkor, ha a leendő zene- j társasági tag tudja, hogy ellenértéket kap a : befizetett tagsági díjért. Nem hinném, hogy ne lenne Komárom | városában 150—200 olyan ember, aki évente ne áldozna szívesen 60—80 koronát azért, hogy egy szezonban 5—6 hangversenyt meghallgathasson. íme, egy hozzávetőleges költségvetés: Ha sikerül 200 tagot összegyűjteni évi 60 korona tagsági dij befizetésével, ez 12 ezer koronát jelent. Ez a tizenkétezer korona elegendő lenne arra, hogy a leendő zenetársaság négy olyan koncertet rendezhessen, amelyen 2000—2500 korona fix összeget ajánlhasson fel egy—egy igazán kiváló művésznek. Persze minden zenetársasági tag ingyen mehetne a koncertre, mert hiszsn a tagsági dij nem lenne egyéb, mint az előre megváltott hangversenyjegyek ára. A zenetársasági tagoknak meg-volna az a kedvezményük, hogy előre megváltva aránylag olcsóbban kapnák a jegyeket, mint akik nem tagok. (Tehát fordítva, mint a színházjegy előváltásnál van szokásban.) Egyegy nagyon látogatott hangverseny igen emelné a társaság tiszta jövedelmét, mely összegből szaporítani lehetne a koncerteket, esetleg kissebbszerü kéthetenként tartandó házi hangversenyekkel. A megálapitandó társaság tisztviselőinél a legfontosabb szerep a művezető-igazgatóra, illetőleg a művezető bizottsági tagokra várna, akiknek esetről-esetre szigorú elbírálással döntenie kellene abban a kérdésben, kik azok a művészek, akiket megtisztelnek meghívásukkal ? Mondanom sem kell, hogy az altruistikus elvek alapján szervezett társaság működése annál sikeresebb lenne, mennél több kisváros alapitana ilyen társaságot, mert ha pld. Dohnányi előre tudja, hogy négy nappal előbb Bécsben, aztán Pozsonyban, majd Érsekújvárt és végre itt zongorázik, akkor Pozsony is, Érsekújvár és Komárom is olcsóbban szerződtetheti a művészt. Tehát több közel fekvő város zenekedvelő társaságának a kölcsönös megértéssel való együttműködése óriásit lendíthetne sivár zenei életünkön. Mert ha bizony nincs aki előre kikötött fix Összegért szerződtessen egy-egy igazi európai nagyságot, akkor aligha remélhető, hogy mostanában egy Dohnányi, Sauer, vagy egy Hubermannt üdvözölhessünk a kultúrpalotánk szép hangversenytermében. Minél több ilyen művészi muzsikáért lelkesülő zenetársaságot alapítunk e szomorú napjainkban, annál több boldogságtól sugárzó arcot fogunk látni. Simor Jenő. * ÍJS * Midőn meleg köszönetét mondunk Simor Jenő hírneves hegedűművész földinknek ez életrevaló eszme megpendiléseért, erősen hiszsziik, hogy az egyesület megalakításában segítségére lesz a komáromi zenekedvelőknek. Gazdag tapasztalatait itt bőségesen gyümölcsöztetheti szülő városa javára. Szerény véleményünk szerint leghelyesebb volna, ha kulturegyesületünk, a Jókai Egyesület venné kezébe az ügyet és csatlakozásra szólítaná a többi egyesületeket, a Dalegyesületet, Legény-és Ifjúsági egyesületet, Sportegyletet, Football Clubot és a különböző dalárdákat, énekkarokat, a városi zeneiskolával kapcsolatban, hogy a saját tagjaik körében toborozzanak az alakulandó zenekedvelők egyesületébe tagokat, amely egyesületnek egyik jelentős célja volna az is, hogy a városunkban az ilyen számú zenével foglalkozókat összegyűjtve, velük kezdetben u. n. házi versenyenyeket, majd nyilvános nagy koncerteket rendezzen, hogy a zeneéletet igy is intenzivebbé tegye városunkban, ahol annyi zenetehetség rejtőzik. Csak buzdítás, egy kis serkentés és az érvényesülésnek az alkalmazása kell hozzá. A kitűnő vasúti közlekedés folytán Érsekújvár és Komárom olyan közel fekszik egymáshoz, hogy e két város zenei erőit és zenekedvelőit egy fő egyesületbe lehetne összehozni, amelynek mindegyik városban egy fiókegyesülete létesülhetnék. Ami az érsekujváriaké, az a mienk is és viszont. Egyesült erőkkel hatványozott eredményeket lehet elérni. Hogy e két város hasonló célú egyesületei mennyire együtt működhetnek, megmutatta a közel múlt, amikor a Komáromi Dalegyesület és az Érsekujvári Kath. Énekkar kölcsönösen vendégszerepeitek egymásnál. A fölvetett eszméhez mindenesetre még többen fognak hozzászólani, ami csak siettetni fogja a nemes cél megvalósítását. Ünnepélyes tiltakozás hangzott el a megyei közigazgatási bizottság : ülésén a magyar tisztviselők elbocsátása ügyé- j ben. Csepy Daniel deklarációja elvi magaslatra 1 emelkedett, mikor a stint-germani bakeszerző- j désnek kisebbségi jogokat biztositó részével j okolta ezt meg. amely szerint az uj állam kü- \ teles az itt talált közalkalmazottakat szolgálatába átvenni. És mi történtk nálunk ? Az itt talált al- I kalmazottakat két esztendeig miniszter, zsupánok hitegetik, áltatják, hogy átveszik őket, csak maradjanak a helyeiken, azután a harmadik esztendőben szélnek eresztik őket. Csúnya, játék ez, amely nem méltó komoly államférfiakhoz és főtisztviselőkhöz. A dologban azonban a legcsunyább az, hogy mikor a nyugdíjazásra kerül a sor, akkor is taktikáznak, a régi illetmények alapján szabják ki a nyugdijakat, nem az állami fizetések után, ami ezeket az alkalmazottakat jogosan megilletné. Tudatosan becsapják őket és még ekkor meg is akarják károsítani. Ezt még Macchiavelli is megsokaíná. A közigazgatási bizottság előtt elhangzott ünnepélyes tiltakozáshoz nincsen semmi hozzátenni valónk. Mi ismerjük a kormányzati erkölcsöket és nem lep meg bennünket, hogy törvényeket és törvényszerű megállapodásokat nem tartauak tiszteletben. Az Ígéret lett kormányzati elvvé, de nem azért, hogy betartsák azokat. Egyezségek, kötelezettségek felrúgása kicsinyes nacionalista szempontokból napirenden vannak a jelszavas demokrácia leple alatt. Tiltakozhatunk az ellen, hogy nyelvünket nem értő tisztviselőkkel igazgatnak bennünket, ez legfeljebb a jegyzőkönyvbe kerül, ez a jegyzőkönyv pedig itt marad és a sóhivatal egyik eldugott fiókjába kerülve várhalja az elintézést. Tiitakozha:uuk nyelvünk jogainak korlátozása ellen, egész tiszteletlenül fütyülnek rá és a békeszerződések határozmányait semmibe sem veszik. Természetes, hogy ez rossz vért szül bennünk és ők ezt a rossz vért irredentának minősítik. Aki jogot mer említeni, az gyanús előttük, aki kisebbségi jogokra hivatkozik, az ál- Jamellenes tanokat hirdet,»arra vigyáznak és tisztelelőrségül egy detektívet osztanak be melléje. Tiszt viselőink elbocsátása csak újabb halmozása a sérelmeknek, melyek az uj állarnalakülásban értek. Újabb ok a legteljesebb biza'mailanságra a kormány és he yi exponensei ellen. De egyúttal újabb ok arra is, hogy a magyarság politikai szervezkedése erőteljesebb legyen, hogy ezeket a támadásokat visszaverhesse, melyek nemzetiségünket, fajunkat és nyelvünket érik. Aki itt politikában vesz részt, a gyanúsak közé sorozzák valami hihetetlenül bornirt és buta feltevések alapján. Mi ennek ellenére azt találjuk szükségesnek, hogy minél szélesebb tömegek fog'alkozzanak poétikával és mozduljanak meg, hogy az ünnepi tiltakozások gyenge szóló hangjához a kísérő zenét szolgáltassák. Ebben példát vehetünk a németektől, a Szudeták bátor és nemzeti öntudattól átitatott népétő1. Nem szabad szó nélkül hagyni egyes funkcionáriusok túlkapásait és animozitását, mert mindig merészebbek lesznek. Ilyen pl Medveczky referens ur „a miniszter helyett“ 1839. K. o. szám alatt kiadott és már lapunkban ismertetett átirata. Egyházi körökben tényleg felháborodást keltett, midőn zsupánok, rendőrök stb. beavatkoztak liturgikus dolgokba, erőszakoskodtak, kegyeletet sértettek, ájtatosságot zavartak. A „megbotránkoztató jeleneteket“ stb. nem a volt és jelenlegi Magyarország ünnepei, hanem — a jelenlegi tu buzgó, vagy okvetleukedö közegek idézték és idézik elő. (Amint az idézett átirat is mutatja.) „Méltóztassék figyelmeztetni az „alárendelt hivatalokat“ (Ejnye-ejnye, igy még laikusok sem tituláltak bennünket! Referens ur hol tanult theologiát ?) „Hogy ezen ünnepeknek templomban való kihirdetését, esetleges prédikációkat az illetékes állami hivatalok üldözni fogják.“ Íme itt a kultúrharc. Maga a referens ur nyíltan kimondja. Kedves, jó referens ur, keményfába vágta — bicskáját, mikor az egyház ellen indul. Ilyen üldözésekbe már más, sokkal keményebb legényeknek is fcenntörött a — fejszéje! Bismerck és társai mit szóltok a kis Medveckyheü'? De mindegy. Szép az őszinteség. Tudomásai vesszük a kultúrharc beharangozását. Róma is tudomásul fogja venni, hogy az ünnepek templomban való kihirdetését és a prédikációkat állami hivatalok üldözni fogják. Mellőzve a többit, még csak ezt: „Mindezek betartásáért a templom igazgatóit teszem felelőssé.“ Ugyan kicsoda? Medveeky! Ugyan a referens ur pap (bár azt olvastuk róla, hogy excomuuikálva van) s mégis ily rendeleteket ad ki, erről itt nem tárgyalunk, ez az ö privát lelkiismereti ügye szegénynek, mi csak a „miniszter helyett“ szereplő referensről beszélünk, akinek nem okvetlenül kell papnak lennie, lehet világi ember is. Akár
