Komáromi Lapok, 1921. január-június (42. évfolyam, 1-52. szám)

1921-01-01 / 1. szám

4 oldal.

Ktrorltromi Lapok *

1921, jiionár L

mint akkoi volt, amikor az „Igazságos“ ivott belőle,

Siettem a hegyiek közé.

Ebben a hegycsoportban van a „Szivszakaszló“, amelynek meredek oldalán elfúltad még a drótinu szarvas is. Ott van a „Tűzkővés“, amelynek a regés forrása fölé márványtáblát vésetett Szokoly Loj.'.i az én emlékezetemre, aki annyit irt arról a vidékről. Olt van a „Nagymánya“, a „Magashegy“, a „Bugyilló“, az „Ördögoldai“, a „Drenó“, a „Lopona“ és még sok más, nekem felejthetetlen gyönyörű hegység, amely mind úgy látott alkonyaikor, éjjel, hajnalban mint a titkait leső szerelmesét. Mindegyikhez fűz valami, amit nem lehet elfeledni. S amikor — hosszú távoliét után — újra megláthattam legnagyobb örömeim színhelyének egyik részét, azzal a bus érzéssel tekintettem körül, hogy magamra maradtam ; régi hű társaim közül senki sincs már mellettem. Ki elmen!, túl a földi demarkácionális vonalon, ki elszármazott innen. Még Hajdú Pista sem lehetett velem, aki az én utolsó mohikánom itt. Akkor éppen a hercegprimási uradalmak (ószgáigazgatói gondja nyomta. Csak Hajabács Károly, a börzsünyirtási körvadász várt a régiek közül, aki arra került haza a háborúból, hogy itthon törje meg a sors. Gyereklegény fiát egy „vörös“ gazember áthajszolta Esztergomba. Még csak nem is a harctéren és még csak nem is a hazájáért kellett meghalnia dicső csatában, szomorú vigasztalásképpen a szüleinek. Ennek valamikor a nyár elején volt évfordulója, de azért a börzsöny irtási szellők még folyvást a megtöri anya bus panaszát sírták.

Hajabács azzal fogadott, hogy legalább egy hétté! korábban kellett vólna jönnöm. Már nem bőgnek a szarvasbikák. Cserkészni csak vaktában lehet, azt is csak a vágásban, mert bent az erdőben már nagyon zörög a haraszt.

— Mindegy. Majd elmulatok az emlékeimmel. Ki lesz a vezetőm?

Erre a szóra előlépett Drájzi (András),, a primási erdők legjobb vadőre. — Van bika, lesz bika, mondja nyomatéval. Láttam az arcán, hogy akarja, hogy legyen, ha nem „akarná“, akkor úgyis hiába volna minden erőlködésem. Az ilyen erdőkfia ugy is tud „vezetni“, hogy tökéletesen félrevezet. De akinek kedvezni akar, az csak magára vessen, ha azuián végül — még sincs bika.

— Az este még csak körülnézünk —

mondta — taián látunk valamit; ha mást nem, egypár őzbakot. A bika majd csak holnap hajnalban lesz meg. *

Hajabács megadta az utasítást: ,

— Éjszakára fent az István-kunyhóban lesz az erdei szállás. Azzal útnak indított bennünket.

*

Még elég korán volt, alig hogy alkonyodott. A kanyargó ösvényt még a völgyben is sütötte a nap. Csak a hajlatok, meg a fák sátrai voltak árnyékban. De a hegyoldalak szakgatoit sűrűségei nem engedték lankadni sem a figyelmet, sem a reményt. Mindenütt lehetett ott valami meglepetés a mi számunkra.

A bokrok közt a hervadás tarka foltjai virítottak. Dalos madárnak hire sem volt már. Egy-egy raj cinke surrogott egymás nyomán; sípoló halk hívással jelezgette egyik a másiknak, hogy hol van, merre keil tartani. A szálerdő oldalán csúszós cserkésző utón bukdácsoltam a nagy fák védelme alatt. Nem is lehettem elég óvatos. A félszememnek ott kellett lenni mindig, ahova léptem. Drájzi csak ment előttem, mintha csiriz lett volna a talajon, amely odaragasztja, ahová lép. Bezzeg ő nem csúszott, Néha meg-megáliott s a másik hegyoldalra mutatott gyönge mozdulattal. Ott hamarosan megpillantottam magam is a bokrok közül előtűnő őzet. Ez a mulatozás eltartott vagy egy óráig Akkor leszabott az este. Az erdő elhomályosodott. A levegő hűvös lett. A bokrok mindinkább sötétültek. Ideje volt az István-tanya felé hányódnunk.

Holdvilágfáian tiszta csillagos este volt. A nagy erdő szálfái közt misztikus köd terjedt. Hangtalan magány, tefjes elhagyatottság, a lépéseinken kiviil semmi nesz. Patakokon botorkálunk át, nagy mohos sziklákat kerülünk meg, egy ösbükk korhadó tetemén átlépünk. A halott faóriás ieste tele van élősdivel, jóféle bükkfagombával. Abból hamarosan megszedjük magunkat. A fejem fölött elvillan valami: egy némán huzó erdei szalonka.

Feljebb csak, egye feljebb, törmelékes köveken, fekete nyilasokon keresztül; felénk nyúl káló ágak közi, sokáig. Körülöttünk már minden sörét. Ez már az éjszaka képe . . . ’Egyszerre halvány derengés támad előttünk, miniha lidércfény lobbanna messze a fák között. Ott van az István-kunyhó. Előtte tűz ég. A tűz mellett marcona alak guggol. A nagy bükkfák hamvasfehér márvány oszlopoknak látszanak ebben a megvilágiiásban.

Bent a kunyhóban fütenek. Halkan beszélget a kályha. A csend bejön velem kívülről. Agyamra dűlök s végigíünődöm az órákat. Társaim alszanak, de nekem most áz éber magány kell. Kiiopódzom a kunyhó elé és szoktatom a szememet a homályhoz. Nemsokára már látok a sötétben is.

Odafent Ht - ott pislog még egy-egy csillag. Talán felhősödik. A szarvasok most kint vannak a vágásban és ott is maradnak hajnalig. Akkor majd lassacskán visszaigyekeznek a zárt erdőbe, a jól rejtő zugokba. Eközben kell velők találkoznunk. Hogy hol és merre, ez már a Drájzi dolga.

Nézem a sötét eget . . Egy kis reménységet adj Istenem, magyarok Istene! . . . hisz’ csak nem mulhatik el innen ez az ezer esztendős büszke élet, amely moát lenyűgözve vonaglik! Már nem is gondolok a szarvasokra, már csak azt az ezer esztendőt látom, gyászfátyollai leteritve, tündérszép arculattal, amelyen a meggyalázottság szégyene ég. Nem is "bírok már ettől szabadulni. Telik az idő, rám virrad a hajnal, a kunyhóban mozognak, Drájzi jelenti,

hogy mindjárt indulnunk kell.

*

Lámpással indulunk, — de a kezdődő hajnali derengésben rosszabb az idegen fény. Eloltjuk s ugy lopódzunk tova, mint az erdő többi vadja. Nem szabad sietnünk, most könynyen elmehetünk az észrevétlenül legelő, vagy ácsorgó szarvas melleti és akkor minden hiába volt. Az öreg eidö szélén várnunk keli, amig világosabb nem lesz.

Várunk, egyetlen hang nélkül. Hallgatjuk a hajnali szellő zizzenését a lombon, meg egy őzborju sípolását, ahogy az anyját szólongaija. Már lehet hasznatvenm a rnesszelátónak. A homály oszlani kezd. A bokrok közei világosodnak. Mehetünk . . .

Folyvást kutatva — nézelődve — keresve a szemünkkel, lépegetünk. Hegyárokban haladunk. Nagyon sziklás hegyoldal jobbról-balról. Jobbra van a kopaszra irtott „Rózsabánya“ orma.

Annak a tetején mozdul valami. Elő a messzeláíót! . . . Egy vén szarvasdáma vált át a gerincen. Usána a második, azután a harmadik, azután míg két suta és — no most! —előtolja koronás fejét a mogorva hárempasa és nyomban nekiront a kölyökbikácskának. Még most sem akarja megtűrni az ártatlan tacskót az asszonyok körül; pedig ezeknek a dámáknak az idén már nem kelt az udvarlás, nem is érdemes hát körülöttük legyeskedni, kántáini — hiába!

Drájzi odasug: — Ennél jobb bikához bajosan bírunk jutni, ha elszalasztjuk, másikról nem állok jót.

Csakhogy még messze van és a terep szinte teljesen nyílt; kopasz szírieken friss vágás, fel a hegytetőig, ahol a szarvasfa!ka mozog. Egyetlen sziklaborda áll ki, vagy százlépésnyire fölöttünk, azon rőzserakás gubbaszt. Ha oda birnánk csúszni! . . .

Hasra fekszünk, ugy mászunk lassan felfelé, mint két lusta nagy bogár. Minden mozdulat kockázatos. A szarvasok figyelnek. Lihegve fújva jutunk el a rozséig. Ott várunk, hogy lecsillapodjék a szívverésem. A szarvasok nem látnak, inegnyugosznak, két suta lefekszik és mögéjük keveredik a bika is, hosszában.

Drájzi átnéz a túlsó hegyre s megszuszszan: Ni, ott! Egy másik bika!

Odairányitom a messzelátót. A bika egy nagy bükkfa alatt áll, de az elejét takarja a lecsüngő lomb. A fejét nem mutálja. Csak azt látom, hogy bika. Nagytestű, hosszú bika, mozdulatlan mint a szobor, tőle egy kődobásnyira bámul ránk egy vén suta a. borjával.

Most mit csináljak? Vissza csifszam-e és niindent kockáztas-sak a teljes bizonytalanságért ? — Hátha az sül ki, hogy nem volt é'demes a csere? — És hátha elugrik, mire lejutok? Hisz az a figyelő borjas suta megriadhat és magával ránthatja.

Akkor se pénz, se posztó, se semmi; mert az idő telik és már jönnek a fuvarosok a fáért: hallani' a kerekek nyikorgását a vötef felől. •

Kritikus helyzet. — Drájzi is érzi és nógat : No!. . . Tudniillik, hogy határozzam el, mit csinálok.

De hisz’ emezért i!t fölöttem, már fáradtam, szenvedtem; és most ilt hagyjam? A másik meg engem Fagyon itt, mielőtt azt is meg tudnám, hogy mit ér? -Inkább itt maradok.

— No! Biztat újra Drájzi.

Intek neki; — bújjon ki a rozsé mögttf és mutassa meg magát; akkor felkel a fekvő bika

A vadőr megérti és lassan kibotorkát a fedezékből. A szarvasok meglátják s felpattannak. A bika rugalmas lendüli ésel áh talpra s az oldalát mulatja.

— No! — Hallom újra Drájzit. Betegsége a sietcs. Altó! tart, hogy elmegy a vad a hoppon marad a vadász. Mindig sürget. ML valakit _ könnyen idegessé tenne ez az örökös, „no“. Én már ösmerem és semmitsem adok rá

A dörrenést élesen verik vissza a sziklafalak. A suták elfutnak; a bika ott marad, ahova lerogyott. Drájzi a kalapját lengeti s megint azt mondja: no! De ebben az is benne van, hogy: „hál’ Istennek“!

Ez hát most rendben vohn; — de eszembe jut a másik. Vájjon merre ment világgá a pukkanástól!

Visszanézek. —- Hát nem ott ál! mozdulatlanul. ahol az imént ?! Egy helyben, mint a cövek. Sőt a borjas su'a sent különben ; csak a fülét csapja előre, ugy mered ránk.

Felkapaszkodom az elesett bikához és véres gallyal a kalapom mellett lejövök a völgybe. A másik bika akkor is ott áh ; mintha kőve vált volna.

Leültem a vadászszékemre és jól megcéloztam.

Drájzi csak lesi. —• Türelmetlenül szól rám végre : — no !

Leveszem a puskát a vádamról.

Hisz csak egy bikára van engedélyem.

Drájzi meg vakarj a a fejét. — Vagy ugy ?í akkor menjünk haza.

A kanadai magyarokról.

Irta: Csekcs Béla volt amerikai lelkész.

Mint misszionárius bejártam „Otthon," „Kaposvár,“ „Esztetháza,“ „Békevár,“ kanadai magyar telepeket, a magyarok közt másfélével töltöttem ; amiket ott latiam és tapasztaltam, azokat fogom elmondani.

Legelőször „Otthon“ telepre jutottam. Winnipegtől északnyugatra fekszik, 300 angol mérföldre, Yórkton mellett. Yorkton kis város, nagyobbszerü falu, 2000 lakossal. Vonat köti össze Winnipeggel, Yoikton a végállomás. Ez a környékbeli farmereknek, telepeknek kereskedelmi központja. Messze vidékekről, 60—70 mérföldről is, ide jönnek vásárolni és eladni. A vasút mellett hatalmas elevátorok vannatc gabona részére. Szálloda az átutazók részére, A főutcája üzletekből áll, itt-otí hatalmas istállók vidéki fogatok számára. Az üzletek közt egyik legfontosabb a „Hudson Bay Co.“ E társaság boltjai Kanada minden városában, sőt fenn északon a legelterjedtebb kereskedelmi helyeken, is feltatálhaíók. A járdája széles deszka-padló, mely a föld fölött néhmy lábnyira oszlopokon nyugszik; sáros időszakban különösen jól beválik. Yorktonban van a békebiró, telekkönyvi hivatal, katonai lovas rendőrség állomása, heti hírlap szerkesztősége. A város lakossága angol nyelvű, akik részben keleti Kanadából, részben, Angliából, Skóciából s az egyesült államokból jöttek. Néhány magyar család is lakik itt, akik napszám munkát végeznek, vagy üzletekben' dolgoznak. A kanadai nép rendkívül vallásos, puritán jellemű. Yorktonban is három életerős gyülekezet van, mindegyiknek külön temploma, Az iskolában 4-5 tanító.

Yorkton sik területen fekszik. Környékén farmerek laknak, kisebb erdőségek, síkságok,, vízállások, majd távolabb telepek, azokon túl végtelennek látszó lakatlan területek, prairi-ek, hol napokig lehetne lóháton kóborolni anélkül,hogy éíő lénnyel találkozhatnánk. Yorktontöí északra van Ebenezer német telep, keletre oroszok (dukhoborszok) vannak, messzebb északkeletre, 60—70 mérföldre assinibojai indiánok,