Komáromi Lapok, 1920. július-december (41. évfolyam, 47-97. szám)
1920-12-25 / 95-96. szám
„Komáromi Lapok“ 5 oldal. 1920. december 25. önmagába falazatian töltötte életének nagy részét. Épen ez a legérdekesebb és legcsodálatlaméí’ób egész életében, hogy legszebb müveit süketsége ideiében alkotia. Egyedüli bizalmasa, egyetlen vigasztalása, menedéke a szabad természet és a művészet volt. Bécsben mindennap körülséíált a bástyákon. Falun, hajnaltól estig egyedül sétáP, hajadonfővel, ha sütött a nap, ha szakadt a zápor. Nálánál jobban kortársai szerint senki sem szerethette a virágot, erdőt, felhőt s az állatokat. „Egy-egy fát — irja Beethoven — jobban szerelek, mintegy-egy emberi.“ Élete vége felé már mindenki ismerle és szerette a „kraupekr Musikar.tot“ (kócos muzsikus, így hívták őt a bécsiek), úgy hogy mikor 1824 május 7-én előadták a D dur misét és a Kilencedik szimfóniát, sikere diadalmas volt s csaknem lázongó jellegű. Mikor Beethoven megjeleni, ötszörös tapsviharral fogadták; pedig Bécsben az volt a szokás, hogy a császári családot is csak háromszoros tapssal fogadták. Az ének- és zenekart Umlauf vezényelte, Beelhoven ott állt a zenészek között háttal a közönségnek, amely zsúfolásig megtöltötte a termet. A zene és ének frenetikus hatást váltott ki az emberekből. „Beethoven, Beethoven", kiáltották tombolva, zúgva, de a mester meg se moccant e nagy zajra, mert nem hallott semmit. Ekkor hozzá ment egy Unger nevű énekesnő, megfogta két vállát és a közönség felé fordította Beethovent, aki a szeme utján csak most vette észre, hogy ünnepli a közönség tapssal, kendőlobogtatássat, köszöntő kiáltással. Sokan sírtak e pillanatban, mert átéreziék most vele együtt a művésznek tragikus sorsát, aki már harminc esztendő óta viselte a süketség kínos csapását. A tüntetéseknek a rendőrség vetett véget. A hangverseny azonban Beelhoven anyagi nehézségein nem lendített Megmaradt szegénynek, betegnek, egyedülélőnek, de győztesnek; legyőzte műveivel az emberek középszerűségét, legyőzte saját végzetét s legyőzte a szenvedést a Kilencedik Szimfónia diadalmas örömével. Végrendeletében igy búcsúzik el. a világiól:. „Isten veletek! Ne feledjetek el teljésen halálom ulán, megérdemlőn, hogy gondoljatok reám, mert én gyakran gondoltam reáíok, amíg éltein; hogy boldoggá tegyelek benneteket.“ BEHÁLÓZZÁK haszonta'an utánzatokkal, ha n#ra figyel a Diana-puier, Diana-szappan és a Diana-krém •Jnevezégr/i éí csomagolásra Kis doboz, illetve tégely ára . . . K IS.— Nagy doboz, illetve tégely á a . . „ 25.— Nagy szappan ára......................„ 3Ö. — Teljes kégzlet'(tartalmaz 1 nagy krémet, 1 nagy pudert, 1 nagy szappant) ára....................................„ BŐ.— vagy (1 kis krémet, 1 kis pudert, 1 kis szappant), ára .......................„ 5®.— A tégi békaraiaőségben mindenütt kapható! Gyártja: a Diana Kereskedelmi R.-T. Budapest, V., Nádsr-utca 38. 38» Egy megható levél. (A komáromszemerei festő nők.) A múlt számunkban már megemlékeztünk két komáromszemeiei leánykáról, akiket az ég nem mindennapi és párját ritkító tehetséggel áldott meg: gyönyörűen festenek és rajzolnak. Ez a szép tehetségük annál inkább bámulatba ejtő, mert falusi iskolán, 6 elemin kívül nem végeztek mást és semmiféle festőiskolába vagy kurzusra nem jártak. A két nővér Nyulassy Adél és Nyulassy Margit egy jobb sorsra érdemes, sorsüldözött család sarja, akik önképzésből olyan műveltségre tettek szert, mintha egyetemet végeztek volna. Az egész család ügyesen kezeli az ecsetet és e tehetséget úgy látszik, nagybátyjuktól, Nyulassy Lajos neves festőtől örökölték, aki már régen elhalt és a két nővér nem is ismerte. Különösen bámulatba ejtő ügyességgel dolgoznak, amikor kicsi, miniatűr képeket festenek, a legparányibb alakot is olyan tisztán kidolgozzák, hogy még nagyitóüveggel se lehet az ecsetvonásokat fölfedezni. A miniatűr képekben igazán tökéletesek. Nyulassy Adélt e sorok írója levélben kérdezte meg, hogy írjon valamit az életéből. j Erre a kérdésünkre egy szépen írott közvetlen hangú, kedves stitusu levelet kaptunk, amely elmondja az ő szomorú sorsukat. Íme pár részlet belőle: Ami a festést illeti, testvéreimmel együtt kis gyerek korunk óta az volt kedvenc szórakozásunk, hogy ha tehettük, mindig rajzolgattunk. Vagy palatáblára — vagy pedig papirosra. Az elemi iskolát a német-palánkai zárdában végeztem s már ott tetszettek rajzaim az iskola nénéknek a mindig rajzoltattak velem más kézimunka helyett. De 13 éves koromban oly szerencsétlenül jártam, hogy egy esés következtében jobk könyököm nagyon szétroncsoltam — többször Kellett operáltatni s két évig nem tudtam jobb kezembe semmit megfogni. Persze borzasztó volt úgy tétlenül az élet — s mert jobb kézzel nem tudtam'semmit csinálni, hát rajzoltam s festegeltem bal kézzel — mig végre oly ügyességre tettem szert, hogy úgy rajzoltam balkézzel, mint azelőtt jobbal. Aztán évek múlva, mikor már mind kiszedték jobb karomból a csontszilánkokat s meggyógyult teljesen, csakhogy az inak összeluizódtak s most nem tudom úgy mozgatni, mint azelőtt, ismét a jobb kezemmel kezdtem rajzolgatni. Ez idő alatt az a szerencsétlenség is ért, hogy apa a gépműhelyével csődbe jutott, ezzel ránk szakadt a nyomor — s bizony oly szomorú helyzetünk volt, hogy nem kaphattam szüleimtől festékre és papírra valót sem s hogy őszinte legyek — sokszor most is alig jut festő anyagra való.. Két évig úgyszólván én tartottam fenn anyámat három kisebb testvéremmel irodai munkával, ami igen nehéz volt, mert mindig görcsöt kaptam a kezembe. A tavasszal azonban hazajöhetett apa Pestről — s akkor én fölmondiam az irodai munkát. Mindig leginkább szereltünk arcképeket festeni, vagy oly tájat, melyen valami emberek is vannak. Ha valahol láttam egy szép festményt, addig nem tudtam nyugodni, mig le nem festhettem. így aztán mindig több ügyességre tettein szert a festés dolgában. Ttidp Isten, ez nálunk élvezet, ha festhetünk. Már 23 éves vagyok, a húgom 20, de még színházban, bálban nem voltunk, — szerintem az se nem élvezet, se nem mulatság, vagy szórakozás. Szabad időnkben festünk, vagy a szabadban mozgunk — teszünk egy kis sétát. Ha jó kedvem van, festek, ha roskadozok az élet súlya alatt, akkor is festek — s festés közben felejtek legalább mindent. A nyáron meghalt egy 17 éves öcsém tüdőcsucshurutban — az volt köztünk az igazi művész, a mi festésünk az övéhez semmi 1 De mit ér minden, ha már csak az emléke maradt meg számunkra. Azt hiszem most már eleget írtam rólunki talán már nagyon is hosszúra nyújtom levelem. Most már én vagyok, kiváncsi, hogy a 3 kép, amit a küldött lapok után festettem, fog-e tetszeni. — Igazán nagyon boldog lennék, ha a nagyközönség s a müvészetkedvelők érdeklődését sikerülne felénk irányítania. A gratulációért fogadja köszönetünket. — Nagyon örülünk, hogy képeink megnyerték tetszését. Nagybácsink, Nyulassy Lajos igen jó festőművész volt, 8 évig tanult Rómában s Párisban is járt, én ugyan nem ismertem őt soha, mert már rég meghalt, csak apától s többektől hallottam róla beszélni. Itt mellékelem húgomnak egy most, vacsora után papírra vetett rajzát. Még egyszer fogadja hálás köszönetünket szives fáradozásaiért — most már pontot is teszek soraim után. Hálás tisztelője Adél. Úgy e kedves, megható levél? Igazán megérdemlik, hogy támogassuk őket, akik, ha arra fognak súlyt fektetni, hogy természet, vagy modell után festenek, bizonyára még ismert nevet fognak kivívni maguknak. Csak rajta! Sic itur ad astra. (bj) Mit egyem? ... És mivel fütsek, mibe öltözködjem ? Honnan szerezzem a pénzt, amivel feleségem bevásároljon? Mit adjak gyermekeim szájába s mit adjak testükre, hogy a hideg meg ne dermessze őket? Ha betegek, mivel gyógyítsam, honnan vegyem az orvos és a gyógyszerek költségeit? És ha meg talál halni valamelyik, honnan szerezzek koporsót?... Régi gazdámat újabban egy nagy operá dóval megcsonkították. Helyébe más gazda jött. S akkor én, aki 20—30—40 évig szolgáltam régi gazdámat teljes tudásommal, minden erőmmel, becsületesen és a legteljesebb igyekezettel, már nem kellettem az új gazdának ezekkel a tulajdonságokkal sem. Talán ő nem akart, talán én vonzódtam még a régi gazdához úgy, hogy nem találtam ildomosnak a helyébeülőt szolgálni. Avagy reméltem talán, hogy megcsonkított tagjait talán-talán még képes lesz használni s vártam, vártam ... Mindegy, a tény az, hogy az uj gazda nem ismer többé. Nem ismeri el, hogy magam, atyám, gyermekeim egyaránt ezen a portán születtunk, hogy egész nemzetségem száz. évekre visszamenőleg ezt a rögöt szolgálta. Nem akarja elismerni azokat a tulajdonságaimat, amelyekkel talán több évtizedeken át szolgáltam az ügyet, nem akarja belátni, hogy nekem, az itt született, az itt felnőtt és itt működött embernek jogom van arra, hogy ezen a portán éljek és megéljek, hogy igényt támasszak vele szemben, amelynek rögét túrtam, talaját műveltem, gondoztam. A porta minden terméke, kincse az én kezem és elődöm munkájának eredménye. Minden fát, bokrot én és elődöm ültettük el. Mi gondoztak, nyestiik, mi takargattuk, óvtuk s most mégis gyümölcseiből annyit sem kapok., amennyivel éhségtől eltikkadt számat csak egyszer is felfrissíthetném. És talán nem is annyira énrólam van szó . . . Hiszen ha személyem, munkám, megbízhatóságom az uj gazdának nem kell, ám — dobja félre ... De én azért dolgoztam eddig és legfőképen azért, hogy gyermekeim mindennapi falatja biztosítva legyen. És mert becsületesen dolgoztam, azért nincs emberi hatalom, nem lehet olyan embertelen törvény, amelv most gyermekeimet büntesse meg olyan dolgokért, amiket még én sem szenvedhetek meg, még kevésbbé azok, akiket a világ minden népe, a legműveltebbtől a legvadabbig egyaránt, a legelső sorokban véd, gyámolit, gondoz és segít. Hatalmon levő nagy urak! Tél van. Meghagyott szobám hideg, füleden. Megmaradt szekrényem, asztalom minden fiókja üres. Feleségem könnyei már elapadtak, hogy éhező gyermekeinek egy falat kenyeret nyújtani nem képes! jogunk van a röghöz, a portához! Annak gyümölcseiből — legalább a gyermekszeretet nevében — részt kérünk! B. Változatok az élet húrján. Sötét borongós délután, eifog az érzés, visszaszáll a lelkem a múltba hozzád, kit oly sokszor elsirattalak. Borongós délután gondolatom csak a tied. Lelki szemeim előtt látlak ifjúságom édes ábrándja, tavaszom, én szép mosolygó, üde szép tavaszom. Látlak batiszt ruhácskádban lángoló arccal, boldogságtól könynyező szemekkel az első édes csók után. Hallom szavaid zengését, kacajod csilingelését, látom életvidorságodat, túláradó lelked boldogságát, az én boldogságomat. Feledhetetlen szép nyár volt, mely eggyé forrasztá lelkünket. Mienk volt akkor az élet, mienk a világ, enyém voltál te szerelmeddel, hófehér szép lelkeddel. Mind két nagy gyermek kacagva jártuk az életet és oly szép, oly tiszta, oly édes volt akkor abban minden, Jött az ősz, hűvös szele durva kézzel szedte le az élei pirt rólad. Lázrózsákat rakott szép arcodra s mint letört virágot a hervadás az elmúlás fájdalmas csendje vett körül és búcsúzni kellett tőled őrökre . . . Mirtus koszorút tettek fejedre s te ott feküdtél a koporsóba némán, csendesen. Tavasz volt, hogy megismertelek, késő ősz hulló levelével temettelek. Elmentél . . . néma ajkad elvitte kacajom, hófehér lelked, üdvösségemet. * A2 élet küzdelmei közepette lelkem megpihenni jár hozzád. Egyszerű sirod az én mencsváram. Korhadó fejfád tizennyolc évet tüntet fel s csak én tudom, hogy egy évet éltél s aztán iJrökre eltakart a sirhalom. * Sötét borongós délután elfog az érzés . .. Vissza száll lelkem a múltba .. . Vissza száll
