Komáromi Lapok, 1920. július-december (41. évfolyam, 47-97. szám)

1920-10-16 / 76. szám

2. óidat.

minden írott szót mindenütt jóformán egyszerre olvasnak: a leigazolt kis közösségek számára is lehetővé teszi, hogy sajátos erkölcsi és társadalmi eszméik megvédésére felemeljék es hallassák tiltakozó szavukat (Angel!). E lehetőségtől még a cenzúra intézménye se foszthat meg. A kínai falak építésének ideje elmúlt. A mai emberiség józan része elválasztó falak helyett összekölő hidakat akar építeni. A politikai elszigeteltség, mely a katonai társadalmak sajátja, tűnőben, s helyébe a nemzetközi munkamegosztás lép, mely az iparos társadalmakat jellemzi. A nemzetközi munkamegosztás, mely jóformán az utolsó emberöltő munkájának eredméuye, nem tűr többé büntetlenül gátakat nemzetek között, s minden hosszabb megszakítás, minden üzemi zavar, félvilágokat dönt krizisbe. jól láthatni ezt manapság, mikor győztes és legyőzött egyaránt érzi a világháború okozta üzemi zavart. A cselinek nincs elég búzája, a magyarnak nincs elég szene stb, stb.

S mind ez azért, mivel manapság egy nemzet sem élhet meg önmagában, mint régebben. A régi jóvilágban minden család maga készítette összes eszközeit, ma pedig jóformán csak a törvényszéki fcriró tud meglenni teszem suszter nélkül. így meg nem is oly régen minden •állam önmagában és önmagából élt. 1V& ez nem lehet többé. A nemzetközi munkamegosztás azt hozta magával, hogy pl. Karwin szenet bányász, a Nagyalföld meg arat és azután cserélnek. Elszigetelt állami élet lehetetlen. Ezi át nem látni s a megértés helyett erőszakoskodni: nemzeti önrablógyilkolás.

Már pedig az erőszakos téritgetés útját állja a megértésnek, mivel a magyar nyelv elnyomása nemcsak az ittenieknek fáj, de fáj a tuliaknak is, ami tápot ad az irredentizmusnak.

Ezen a szemponton kívül felhozom azt is, hogy mi magyarok semmikép nem érdemeljük meg, hogy a szlovákba oltsanak bennünket. Az igaz ugyan, hogy a kiegyezés után, mely letörölte a világtábiájáról a magyar kérdést, történtek túlkapások. De nem szabad azt sem elfelejteni, hogy . a magyar nemzet késznek mutatkozott, de már csak akkor, midőn minden égett a feje felet'. Feltéve ezt a legsúlyosabb esetei, azt kérdem, mikor szánja rá magát valaki a hiba jóvátételére ?

Nem denetn akkor, ha rájött, hogy hibát követett el. Előbb szó se lehet önjóvátéteiről. (De még a baj megtörténte után is bekövetkezhet az az állapot, hogy a hibázó nem ismeri el hibáját. Erre mindenki tud esetet. — Magyarország tehát elismeri, hogy hibázott a nemzetiségekkel szemben és sietett jóvátenni hibáját. Ellenben a szlovákositani akaró soviniszták elismerik-e, hogy rossz utón járnak ? Nem! Jogról beszélnek. S mit fognak mondani, ha politikájuk valami nagy veszedelembe sodorja az országot ? Ha egyszer a csehszlovák politikusok annyira iskolázottak voltak, hogy jóval az*osztrák és magyar politikusok előtt felfedezzék a németesítés és magyarosítás káros következményeit, azt hiszem most is lesznek oly iskolázottak, hogy előbb felfogják a tévedést, semmint a krach beütne. Az sem lehetetlen, hogy uiközben elfelejtették a megállapításokat. Mindenkivel megeshet az űyesmi. Akk|r azonban nem illik és nem szép arra hivatkozni, hogy a monarchia politikusai is igy csinálták.

A kiegyezés, mellyel a magyarság lemondott arról a támogatásról, amelyet Kossu'h oly nagy munkával tudott megszerezni a magyaroknak, mint a legújabb korban Masaryk a cseheknek, a kiegyezés — mondom — oly elemeket sodort a politika élére, melyek.vagy belefáradtak a meddő passzíva reszisztenciába, vagy minden politikai előrelátás nélkül akarták népük szupremaciáját biztosítani. (A történetirás van eldönteni és Ítéletet mondani arról, hogy a haza bölcse mennyire érdemli meg ezt a jelzőt.)

A soviniszta áramlat nemsokára megtörte a kezdetben opponáló Tiszáékat. Később a függetlenségi pártot is magával sodorta abban a mértékben, melyben demokratikus jellegét elvesztette s egyre inkább a nagybirtok függőségébe jutott.

Nem szabad azonban feledni, hogy ezzel az áramlattal szemben mindig is volt számban kicsiny, de a néptömegtől támogatott csoport, mely görcsösen ragaszkodott azokhoz az elvekhez, melyeket a reformkor két legnagyobb szelleme: Széchenyi és Kossuth vallottak.

„Koíiiároirú Lapok

Kossuth azt mondja angolországi felolvasásaiban : Az alkotmány minden jóvoüaira jogosító nemesi kiváltságok sohasem voltak kire - keszfőleg a m igyar faj számára fenntartva, hanem része voit azokban az országot lakó minden más fajnak s általában az alkotmányos jogok élvezetéhez a fajkérdésnek annyira nem volt semmi köze, hogy ezrekre, meg ezrekre megy azon nem magyarok száma, kik nemesi előjogokkal bírlak, inig magának a magyar fajnak több, mint öt milliónyi zöme az alaotmányos iogok élvezetéből teljesen ki volt rekesztve. Éppen az képezi az 1848-iki korszak örök dicsőségét, hogy a nemesség gyakorlatilag megvalósította az egyenlő szabadság, egyenlő jog, egyenlő kötelesség nagy elvét a magyar koro iá területének összes keresztény lakóssága számára faj-, nyelv- és valláskülönbségre való tekintet nélkül. A nyelvkérdésről pedig: Enynyit elég volt mondanom, miszerint Isten és világ előtt indokolva legyen azon intézkedésünk, hogy a hóit latin nyelv helyébe a saját élő nyelvünket tettük. De jegyezzék meg jól uraim, a holt latin, nem akarniely más élő nyelv helyébe tettük. Mi senkit sem öltünk meg, miszerint éljünk: ahol csak más nyelv használatban volt, egyházban, iskolában, községi igazgatásban, mi art sehonnan se szoritottuk ki, sőt segédkezet nyújtottunk, hogy a különböző nemzetiségek nyelvüket az erkölcsi, vallásos, társadalmi és tudományos téren szabadon fejleszthessék.

Széchenyi, mint egy titán küzdött a túlzók ellen: „Könnyebb volna, elhiszem, s hasonlíthatatlanul kényelmesebb, s sokkal kevésb fáradsággal s előzményekkel járó, ha úgy, quia sic volo sic juben, a honnak már minden lakosa rögtön magyarrá is válnék, vagy ha már azért magyarrá vált volna, mivei három, négy nyelv melleit szólani még magyaiul is tud. Ily kényelmesen a dolog azonban nem megy: mert valamint egyetlenegy kiképzett emberi velőben több magához vonzó, több magában olvasztó erő van, mint ezer üres vagy zagyvateii főben, épenugy terjeszthet nemzetiséget is egyedül felsőbbség, és semmi egyéb: midőn a legszentebb buzgalom, a legdicsőbb vitézség, a legszilárdabb akarat, melyekkel jól irányozva — megengedem — ezer csatát lehet nyerni, nemcsak hogy hüvelyknyivel sem mozdítják elő a magyarság ügyéi, de épen ellenkezőleg a lehető legaggaszióbb veszélybe bonyolítják azt, ha hogy ezen felette nagy dicséretreméltó tulajdonok hátterében nem viiáglik az erkö'csi felsöbb.-ég ellentállhatatlan súlyával a civilisatiónak varázshatalma.“

így tehát minden olvasztó politika ellenében sokan e két nagyság hívei voltak egyrészt, másrészt azt se szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a magyarosítás egészen más körülmény közt találta a tótokat, mint a szlovákositás a magyarokat.

A tótok- épen úgy nem vollak anyanyelvűknél fogva hivatalokban a Bach korszak alatt, miót a magyarok.

A német hivatalos nyelv megszüntetése tehát nem pozitive, hanem csak negative érintette a tótokat, azaz item lett senki se kenyerétől megfosztva a nyelve miatt, hanem csak a jövőben lett számuk a leheletlenné téve a hivataloskodás. Remélem, mindenki átlátja, ez koránt sem érinti oly érzékenyen az embereket, mintha a már meglevő állapotból forgatják ki őket.'Drasztikusan kifejezve: akár német, akár magyar: egy kutya! Az elsőtől se kapíam semmit, a másodiktól se kapok semmit. Ha azonban a már meglévő kenyérkeresetből forgatta volna ki őket a magyarosítás, úgy érteném a neheztelést, amint értem a magyar tisztviselőkét.

A más'k nagy különbség abban van, hogy az általánosan kötelezővé tett magyarnyelvi hivatalos érintkezés ellenére a tótok nem károsodtak annyit, mint a nem általánosan kötelezővé tett tót hivatali érintkezés mellett a magyarság szenved. A Bach-korszak alatt u. i. a két nép nyelvi joga egy szinten állt. A kiegyezés ebből a szintből kiemelte a magyart, a lótot meg benthagyta. A párisi konferencia, jobban mondva a tót politika, azonban egészen más helyzetet teremtett: a lótot felemelték, a magyart meg lenyomták, vagy ha még nem, de le akarják. Mig tehát a kiegyezéssel egyszeri érték-eltolódás volt csak. a mai politika mellett kétszeres. Sőt nemcsak mennyiségben nagyobb az eltolódás, hanem minőségben is.

Mert a kiegyezés után a csak tótul tudó

132 0. október 10.

ember (kik között iskolázott ember, mondhatni, egy se volt), a csak tótul tudó gyermeket vagy a maga mesterségére nevelte, amely biztosította számára a megélhetést (már amennyire őseinek biztosítóim), vagy pedig ha akarta, beküldöite magyar iskolába, hol könnyen elsajátíthatta a hivataloskodáshoz megkívánt állam nyelvet. Igy egyrészt minden tót részére biztosítva volt a megélhetést nyújtó mesterség, másrészt meg az intellektuális pálya se volt előle elzárva. Most azonban nem igy van. Sok intelligens ember van, aki csak magyaiul lúd, vagy jobban mondva, nem tud tótul. Mit tegyen az ilyen ember? Elődei foglalkozásánál (hivatal) nem maradhat meg. Kénytelen vagy nyomorogni, vagy fizikai munkára menni. A diplomás emberek egy része tehát okvetlenül sújtva van. A kis gyermek előtt természetesen nyitva áll az ut, hogy' elsajátítva az államnyelvet, boldogulni fog az inteíiekluális pályákon. De nagy baj vau már a nagyobb fiukkal. Ezek szülőikkel hasonló sorsra jutnak. S minden túlzás híján van, ha azt mondom, az ilyen sors kulturális sülyedést jelent. E sülyedés terjedelme legalább két emberöltő. Alig -tehát a magyarositas senki kultúráját nem sülyesztette, h inein iegfeljebb régi állapotában hagyta, addig a szlovakosnás a megélhetés nehezítése mellett legalább két nemzedék kulturális nívóját sülyeszti. A demokrata lobogó alatt küzdőktől tehát a jelen esetben. többet szenved a társadalom, mint a múltban. M. N.

(Vé^e kör.)

Dillanyuiiágitás Komáromban.

ez- Villanyvilágítás bevezetése. — bolynak a tárgyalások a lőszergyárral. —

Valami a régi békeidőből mintha ujrá éleire kelne, mintha kezdenénk beletanulni a munkába, olyan biztatónak tetszik a városi tanács felhívása a város publikumához a villanyvilágítás bevezetése ügyeben.

Akik még emlékeznek arra az időre, midőn Dotnány János polgármestersege alatt a gázvilágitás kontra villany-pártiak ádáz harcot vívtak egymással, ma, midőn a villanyvilágításról szóló hirdetést olvassák, kiengeszteiődve tekinthetnek egymásra, mert íme, megjött az idő, hogy a villany is teret kapjon nálunk.

A fiatalabb generáció is emlékezik, mily lázas munka folyt akkor a gázvezetékek lefektetésénél, az egész város tele volt hatalmas vakandturásokkai s a munkások százai dolgoztak s az egész város lüktető kíváncsisággal várta az első gázlámpák felgyujíását. Ma kétszeresen üdvözölni való ;i városi tanács terve, mert a kivitelhez számos munkanélkülit juttathat keresethez egyrészt, s a városi világítás kérdését véglegesen megoldja másrészt.

A gázmű felaüilása annak idején áldás volt a városra s kötelességét híven is teljesítette addig, inig a horribilis szénárak, de meg. ^ szénhiány is minden hozzáfűzött reményt meg nem hiúsítottak.

Ma már úgy vagyunk a gázzal, hogy van, de nincs, megbizhatanan, nem ég, vagy csak pislákol,, s méreg dr< ga, amiről ugyan a város nem tehet, de végre is a lakosság zsebére megy a sötétség és világosság rosszul vezetett küzdelme.

A lakosság körében elhangzó vélemények szerint örömmel várják a villanyvilágítás bevezetését, bár a várakozást nagy kétkedésék is kisérik, szinte lehetetlennek tartják, hogy a még mindig zavaros világban valami komoly munka is keresztülvihető lenne.

A nagy kérdés most az, hogy a város vezetősége hogyan oldja meg a gázgyár dolgát; mert uj befektetést tenni, anélkül, hogy a régi, nagy rezsivel dolgozó gázgyár folytatólagos üzeme kárt ne szenvedjen, látszólag legalább is kockázatos. Igaz, hogy a vezetékeket s minden velejáró munkát a lakosság fizetne meg. a várost anyagi megterhelés nem érintené, de ez a negativ kalkulus még sem elegendő akkor, midőn egy nagy üzem hatalmas deficitjeinek rendezését számításon kívül hagyni lehetetlenség. A villany mellett, igaz, a gaz is megmaradhat, de vájjon egy 16000 lakosú város, meiy a sajnos körülmények miatt ma gazdaságilag inkább visszafejlődik, kibir-e ily kettős üzemet.

Minden praktikus oldala miatt a villanynak sok barátja akad s előre látható, hogy e tekintetben a gáz mellett csak addig maradnak,