Komáromi Lapok, 1920. január-június (41. évfolyam, 1-46. szám)

1920-04-03 / 21. szám

2. oldal.

Komaromi jLapok«

1^90. április B

Komárom.

Irta: Takáts Sándor.

A népmonda szerint Csallóköz valamikor Aranykert volt, ahol aranygyümölcs termett! A tündérek Jóka vagy Ilka szigetén laktak. Királynéjukat Tündér Ilonának hívták. Mikor a hideg melegre tért s a virágok fakadásnak indultak, a tündérek a Macskaréven át a mogyorósi rétekre mentek, hol egy százados hollófüz alatt asztalt terítettek. A lakomán bárki résztvehetett s gyönyörködhetett a tündérekben, kiknek orcája rózsás kert, homlokuk liliom, hajuk aranyfonál volt. A tündérek hajából aranyper hullott s kiki annyit szedhetett föl az aranyporból, amennyit akart. Jutott abból elegendő mindenkinek. És a boldog Csallóközben nem is volt szegényember és koldus. Ám akadt egy latorelméjü ember, aki a tündéreket durván megtámadta. Erre a tündérek révre szállottak s távozóban aranypatkót vetettek a révésznek — s többé soka vissza nem tértek.

E regécske a Csallóköz egykori gazdagságát és jólétét példázza. Ez a gazdagság és jólét nem mese, hanem történeti valóság. Csallóköz tejjel-mézzel folyó -föld volt. Ezernyi ér, folyó é* tó bontotta egykoron s a viz és az iszap évről-évre megíermékenyité a talajt. Gyümölcse olyat termett, hogy mindenütt kétszeres árt adtak érte. Hala és vadja oly bőséggel volt, hogy Bécset is elláthatta. A fa ember-magasságra nőtt s a lábasjószágnak volt mit fogyasztania. A könnyű megélhetés és az ősmagyar foglalkozásnak megfelelő terület. nagyon megszaporitotta a lakosságot. Csak például említjük, hogy IV. Béla király egyik oklevele Komárom körül negyvenhat községet említ. Ma itt csak húsz község van. A XVI. században Istvánffy kétszázötvenhét községet sorol fel ott, ahol ma csak 150 falu van!

A Csallóköz pusztulása a XVI. században kezdődik. Nem annyira a török, mint inkább a császári hadak és a felkelők seregei pusztították el. Föléltek ezek mindent s amit szemük meglátott, azt kezük elvitte. A jámbor föld népe azután a felhőket szaporította fohászkodásaival. Ebben a szomorú időben, mikor mindenki búval ette kenyerét, mikor mindenfelé dagadt pofával fiitták a harci trombitát: a régi jó idők emléke s vele együtt az Aranykert tündéreinek meséje sokszor forgott a csallóköziek elméjében.

Amit a Csallóköz népe szenvedett, az sokszoros mértékkel kijutott Komáromnak is. Nincs hazánkban maagyar város, _mely annyit vesztett s annyit szenvedett volni mint Komárom. Tűz, viz, földrengés és ellenség nem egyszer a föld szinéig elpusztította. És a város újra felépült. Telepítettek ide rácokat, németeket seregével, de a város azért magyar maradt. Beolvasztott az magába minden elemet. Az a; szellem, mely Jókainak müveiben félszázadnál tovább tápláléka és gyönyörűsége volt a magyarságnak, igazában a komáromiak szelleme! A komáromi magyarság életét és erkölcseit örökítette meg Jókaink. Jó ideig Komárom múltjából merítette regényeinek tárgyait is. Még akkor is, mikor idegen földről regélt, komáromi szokásokat és neveket örökített meg. S hol találhatott volna megkapóbb és érdekfeszitőbb tárgyat, ha nem az ő sokat szenvedett szülővárosában ?

Komárom népének magyari szelleme, eredeti szokásai és erkölcsei nem ujkeletüek. Visszanyúlnak azok a honfoglalás idejéig. Tudott dolog, hogy Komárom vidékét Árpád a kumai magyarokkal hódította meg. A letelepülők kúnok voltak. Csallóköz hely- és családnevei közt ma is igen sok kun és turk szót találhatunk. Amint a kúnok, úgy a komáromiak is az é-t i-nek, az a-t ó-nak, az o-t u-nak, ejtik ki. A szó belsejében kihagyják az 1, ly, és a gy hangokat. (A szalmát szórnának, az almát őmának, a mézet míznek, az édeset idesnek mondják.)

A letelepülő magyarság századokon át zavartalanul űzte ősi foglalkozását: a halászatot, a vadászatot és az állattenyésztést. Ha valahoí, úgy a Csallóközben szemlélhetjük legjobban az eredeti magyar megszállásnak a képét. A falvak és a szállások sűrűn sgymás mellett vannak. Egy órajárásnyi területen például tizenkét Karcsa nevű helység van. Szakállas is négy akad egymás mellett.

Az ősfoglalkozásnak igen sok emléke még ma is él a komáromi nép közt. A halászok például ma is használják az ősi fentőt A harisát kuítyogóval is fogják, mint a Volga alsó vidékén. A középkori oklevelek s később a királyi adományleveiek rendre felsorolják a komáromi halásztanyákat. S a komáromi halászok nótáiban ma is megtaláljuk ezeket. Hogy is szól a nóta?

Atkái, DilllS, Bocskoros Másfél funt hal bizonyos;

Iziai tanya Gyakoré,

Lópéra tanya r»sd belé.

Jénai, Ludas, Bireileg,

Jaj b. régen keieilek, slb.

Komárom lakói a középkorban, valamint a XVI — XVII. században is halászok és szekeresek voltak. Komárom körül volt a viza halászat központja. Itt fogták a 10—12 mázsás vizákat. A letűnt időkben a vizahalászatnál izgatóbb és érdekesebb látványt nem igen ismertek. Miksa király 1566-ban nem sietett a hősiesen küzdő Zrínyi Miklós megmentésére, hanem elment a külföldi fejedelmekkel együtt a komáromi vizahalászaira. És napokon át csodálva szemlélte a vizahalászok merész munkáját.

Amikor a viza eltűnt a Dunából, a komái omi halászok népes felekezete is évről-évre fogyott. Egy századdal ezelőtt még 145 halászmester élt Komáromban. Ma m\r csak egy-kettő tengődik.

A szekeresek fuvarozással és föidmiveléssel foglalkoztak. Még ma is szép számmal van nak. Ők az igazi utódai a régi magyar lakosságnak. Pompás magyar viseletben járnak s jól illik meg a lovat. Akik az ősi magyar típus után kutattak, a komáromi szekeres gazdákban találták föl a legeredetibb példákat, igazi férfiszépségek akadtak köztük. S asszonyaik is kiállják a versenyt szépség do!gában sok vidék népével.

A XV1I1 században indult virágzásnak a Komáromi gabonakereskedés s rövid idő alatt a leghaíalmasabbá lett az országban. Egy századdal előbb még félezer magyar gabonakereskedő akadt Komáromban. S köztük elég sok volt olyan, akinek 25—30 nagy tölgyfahajója járt a Dunán. Ezek alapították 1807-ben négyszázezer forintnyi alaptőkével az első magyar hajóbiztosítási .irs>cágot. Ez időbeli fakereskedő társaság is 32 akadt Komáromban A lakosság száma is fob m növekedett. Az 1848. előtt való időszakban Komárom lakosságának a száma kétszer akkora volt, mint ma.

A régi jó idők gazdagsága és jóléte 1849. évben tűnt el örökre. Azóta a város alig gyarapodott. S hajdani virágzását sohasem tudta visszanyerni. Nem is csoda, hiszen alig van hazánkban város, melyet annyi csapás ért volna, mint Komáromot! Már a török világban egyik ostrom a másikat követte. Alighogy 1. Ferdinand elfoglalta, 1529-ben jött a nagy török sereg. A város bírája a török táborba ment, hogy alkudozzék. Visszajövet, a német -várkapitány elfogatta őt s a vár tornyába záratta. Éjiéi aztán az egész császári őrség megszökött. A török mintsem tudván erről, lövetni kezdte a várost. S rohammal meg is vette. Bent a várban azonban az elzárt bírón kívül egy árva lelket sem taláit,

Az 1594. évi ostrom előtt Komárom egész lakossága Nagyszombat felé menekült. Útközben néhány prédikátor csatlakozott hozzájuk, akik vigasztalták a menekülőket, posztillákat énekeltek és prédikáltak nekik. 5 mire Nagyszombatba értek, Komárom katolikus népe már protestánsnak vallotta magát. Az 1598. évig, vagyis Győr visszafoglalásáig, Komáromnak polgári lakossága egyáltalán nem volt. Csak ez évben kezdtek hazaszáliongani.

A Bocskay és Belien korában a város népe a felkelőkkel tartott. II. Rákóczi Ferenc idejében pedig bizonyos összeg fizetésével váltotta meg magát u Kurucok támadásától.

Az 1763. évben történt a nagy földrengés mely a várost teljesen elpusztította. Többszáz ember meghalt s még több megsebesült. A gyönyörű Szent András-templom boltozata a hívőkre szakadt. Az ingadozó tornyokban a harangok maguktól kongtak. A Vágduna mellett megnyílt a föld • bűzös gáz és sár ömlött ki belőle.

Még föl sem épült a város mikor 1783- ban megújult a földrengé József császár ekkor a város népét a Duna t • parijára akarta telepíteni, de a város népe hallani sem akart a tervről. Ragaszkodott az ősi röghöz.

A XVIII. század végén itt Komáromban

indította meg Péczely József az első magyar tudományos folyóiratot, a Mindenes Gyűjteményt, itt alakult meg az első tudós társaság is (Komáromi Tudós Társaság). S ennek tagjai csupán 1791—92 ben busznál több kötet munkát adtak ki Komáromban. Itt indították meg a nagy küzdelmet a haldokló magyar nyelv feltámasztása ügyében. Itt tűzték ki az első jutalmat magyar színjátékra. Itt Írták az első magyar lekszikont. És izgattak, fáradlak szóval és tettel, hogy a nemzeti érzést fölkeltsék s hogy nyelvünket virágzásnak indítsák. Ezt a szép törekvést, ezt a lankadatlan tüzes buzgalmat látva, énekelte e kor költője:

Sok kamu alatt lappangó emléket fényre hoznak B,zek, kik a dunaközi Komáromban lakoznak.

Te, Múzsám, ki becsü!*d Írásokat ezeknek,

Mess sziveibe érc-oszlopot érdemes személyeknek

Kapuzárás után.

(Gin.) Többször kérdeztük a háború folyamán, hogy miért hallgatnak riadtan és nekibusult csüggedtséggel lantpengető dalosaink közül a legjobbak'? De még többször tódult ajkunkra a kérdés, amikor láttuk különösen vidéki városaink kultúrintézményeinek passzivitását. Mintha dermesztő szél perzselte volna végi« fiatal, de mégis életerősen terebélyes műveltségünk fáját, vagy mintha az emberek nem értek volna rá akkor kicsinyesnek tetsző szellemi dolgokkal bíbelődni. Mert hatalmasabb koncert zajára figyeltünk, hol ideges szorongással, hol meg nekilendülő bizakodással.

Városunkban is megbénult akkor bizonyos mértékig a szellemi élet. Igaz, hogy elég gátló akadály is közrejátszott, hogy egyesületeink közül különösen a Jókai Egyesület ne fejthesse ki teljes munkaerejét. És csak dicsérni lehet, hogy teljesen sohasem tévesztette szem elől kulturális hivatását, hanem iparkodott a sok akadály ellenére is annyit nyújtani, amennyit a fennálló viszonyok közt nyújthatott. Egyedül a tavalyi tél volt meddő, szomorúan sivár, amikor közönségünk majdnem teljesen szellemi táplálék nélkül maradt.

S És közeledvén az idei szezon, vártuk a csüggedt és szárnyaszegett pesszimizmus elmúlását, az ernyedt idegek visszaférfiasodását, műveltségűnk hajnalát. Lestük azokat, akik fázósan összebújó szegény magunknak feltámasszák a múltat, megelevenítsék a tradiciókbí, megműveljék a parlagon heverő magyar kultúra ugarát. És nem hiába váriunk!

Minden hazabeszélés nélkül, objektív szemekkel megállapíthatjuk, hogy a múltban is tekintélyes kulturális intézetünk, a Jókai Egyesület, feladatának legteljesebb magaslatára emelkedett. A most lezárult évadban úgy szolgálta a magyar kultúrát, ahogy csak szolgálni lehetett, úgy igyekezett a közönség szellemi igényeit kielégíteni, hogy nem maradt azokból az igényekből semmi sem kielégítetlen. Az a több mint 7000 résztvevő, akik a 14 szabadoklatási előadást és 8 hangversenyt végighallgatták, beszédesen bizonyit állításunk niellett.

Dr. Alapi Gyula főtitkár, aki teljes agilitását az egyesület szolgálatába rendelte és aki- 1 nek egyedül lehet betudni az elért teljes sikert is, az utolsó előadáson megköszönte a közönségnek azt a meleg pártolást, melyben az egyesület minden tevékenységét részesítette. Mi most, a kapuzárás után, az egyesületnek köszönjük meg azokat a meleg estéket, melyeken szivünk kitárulhatott és a szellemi kincsek egész tárházát szívhatta magába. Hálásak vagyunk azokért a tanulságos délutánokért is, amikor uj eszmékkel és gondolatokkal terhesen tértünk haza. Nagy elhagyatottságunkban ezekből mentettünk erőt, bizalmat, kétségeinkben megnyugvást, kitartást.

Hallottunk hangokat, hogy hogyan lehet most hangversenyeket rendezni, hogyan mulathatnak, szórakozhatnak az emberek most, napjainkban. Ezeknek a hangoknak a világba bocsátói azonban nem értették meg azt, hogy itt nem egyszerű szórakozásokról volt szó. De még ha csapán azok lettek volna is a Jókai Egyesület estélyei, akkor is meglett volna a létjogosultságuk. Meg azért, mert lelki szükségletet elégítettek ki, mert nélkülük a magánosán elszáradó fa sorsára jutottunk volna.

Pedig itt többről is volt szó. Elsősorban arról, hogy nekünk van kultúránk, melyet ápolnunk kell, vannak szellemi kincseink, melyeket