Komáromi Lapok, 1920. január-június (41. évfolyam, 1-46. szám)
1920-02-28 / 11. szám
negyvenegyedik évfolyam II. sarám Szombat, 1820. február 28 KOMÁROMMEGYEI KÖZLÖNY {Előfizetési ár helyben és vidékre: tf&u ívre 82 K Félévre 16 K Negyedévre 8 SC Egyes szám ára: 40 fillér. Megjelenik minden sz rdén ás szombaton. Városi él ipi ttl Hali lap. Főszerkesztő: GAÁL GYULA dr. Főmunkatáis: BARANYAY JÓZSEF (Ír. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Nádor-u. 29.. hová úgy a lap szellemi részét illető közlemények, mi« a hirdetések, előfizetési és hirdetési dijak stb. küldendők Kéziratokat nem adunk vissza. Damokles kardja. Közel három hónap óta terhes adósság nyomja lelkemet, olyan adószág, amely egyrészről gyermekkorom hálás kegyeletével, másrészről tanuló gyermekeimnek jövőjével van elválhatallan kapcsolatban. Mikor legelőször olvastuk december elején a komáromi Szt. Benedek rendű főgimnázium válságos anyagi helyzetét és bizonytalan jövőjét, sokunknak szivét a költő szavainak fájdal más igazsága járja át: „Egy szó nyilallott a hazán keresztül, egy röpke szóban annyi fájdalom !“ Hogyis ne-? Komárom város szülötteinek, Komárom' vármegyének és nagykörzetü vidékének közép- és felsőbb iskolákat végzett emberei majdnem kivétel nélkül hálás kegyelettel viseltetünk — felekezeti különbség nélkül — volt bencés tanár uraink emléke iránt. Benyák Ottó, Haibik Cipriáu, Gyulai Rezső, Vértesi Leander, Németh Vilmos, Lóskai, Magyari stb. mind, mind felujulnak időnként emlékezetünkben. Áldjuk emléküket azon korban levők is, akik már érezzük, hogy gyorsabban közeledünk őhozzájuk, mint a világban hiába reményiéit boldogabb jövendőhöz. A „Komáromi Lapok“ több ízben foglalkozott a bencés főgimnázium válságos sorsával, említést lett az ez ügyben tartott szülői értekezletről, a zsupán kormánybiztos nyilatkozatáról, a tanügyi, kormányhoz küldendő deputációról, de mi taníttató szülők hónapok óta nem tudhatunk semmi bizonyosat, mintha csak Damokles kardja függene állandóan a fejünk felett, olyan aggodalomban vagyunk, hogy nem csap-e le váratlanul a villám közel két százados gimnáziumunkra nem fog-e félbe szakadni gyermekeink tanulása, sőt magyar gimnázium hiányában taníttatása? Vagy hogy nem fogy-e el előbb a tanitó rendnek elvett birtokairól beszállított élelmi készlete, mintsem megélhetésükről akár a pozsonyi tanügyi kormány, akár Komárom város vezetősége gondoskodott volna? Nem szabad feledni, hogy a rend tagjai nem a kormányoknak vagy az érdekelt várogoknak, hanem saját rendjüknek tesznek fogadalmai, ha ilt vagy amott lehetetlenné válik megélhetésük mennek oda, ahova őket a főapátság rendeli. Tudomásunk szerint a tanügyi kormány teljesíthetetlen és lehetetlen kívánságokkal állott elő a komáromi Szt. Benedek rendű főgimnázium nagyérdemű igazgatójával szemben. Elvégre annak a tanügyi kormánynak tudnia kell, hogy a szerzetes rendek szigorú szerzetesi törvények alatt vannak és egyes gimnáziumok vezetősége, tanári kara saját sorsával nem rendelkezik, a főapátság tudta és beleegyezése nélkül semmit se tehet olyat, ami gyökeresebb változással járna a rend működésére, életmódjára és szervezetére vonatkozólag. Ha valamivel bizonyítani kívánja a tanügyi kormány, hogy a kisebbségi jogokat tiszteletben tartja, a kölcsönös megértés politikáját folytatja, minden vidék lakosságának legérzékenyebb szociális érdekét szivén hordja: akkor nem fogja erőszakos kézzel elintézni a komáromi főgimnázium ügyét, nem engedi egy nagy magyar vidék taníttató szülőinek feje fölött még hosszabb ideig függeni Damokles kardját, hanem minél előbb a tanári kar teljes megnyugtatására és a szülők örömére fogja elintézni ezen hónapok óta vajúdó ügyet. Kamocsa, 1920. február 20. Boross Kálmán ref. lelkész = f! lílaggar Hemzeli Párt (Magyarok Szövetsége) február 29-én vasárnap tí. e. 11 órakor a Vigadó nagytermében alakuló gyűlésre hívja össze a város közönségét. Ennek a gyűlésnek, amelyet most már a rendőrségen kívül a zsupánnak is bejelentett tudomásvétel céljából a pártvezetőség, ugyanaz a programja lesz, mint a múltkor. A gyűlésen a párt programját dr. Kamrás József fogja kifejteni, ehhez többen fognak hozzászólni, köztük Tuba János takarékpénztári- elnök-igazgató., Boldoghy Gyula ipartestületi elnök, a régi közjogi pártok vezető férfiai jeléül annak a gondolatnak, hogy a régi pártkeretek teljesen leomlottak és mindenki egyesülhet egy egységes, a magyarság érdekeit osztály és felekezeti különbség nélkül szolgáló párt keretében, amely az itteni változott viszonyok között is egyedüli biztosítéka lehet faji, kulturális és gazdasági megmaradásunknak. A Magyar Nemzeti Párt a nemzeti kisebbségek szövetségét kívánja megteremteni és a németséggel, esetleg a ruténekkel is keresni fogja a kapcsolatot, hogy érdekeit kellő erővel képviselhesse. Jókai szobra. Budapesten a tavaszon felállítják Jókai Mór szobrát. Erre a célra a nagy költő halála után 100000 korona gyűlt össze és hogy a terv még sem került kivitelié, annak az volt az oka, hogy a szobor elhelyezése kérdésében nem tudtak megegyezni. Felmerült az a gondolat, hogy a szobrot a Baross utca elején, a Wenckheim poloía előtti kis téren állítsák fel, majd a Rákóczi-tér került kombinációba, most pedig a Liszt Ferenc-tér terve van előtérben, amely a Gyár-utcának a Király-utca felé eső részén szélesedik ki. Ez a szobor-felállítás eszünkbe juttatja a mi régi adósságunkat is. A Jókai Egyesület — ha a háború közbe nem jön — már szintén megvalósította volna régi tervét, melyet szinte kötelességének tartott mindenkor. Az anyagi eszközök is rendelkezésére állottak akkor, hiszen olyan méretű szobor, amilyen a kutíurpalota előterén felállítható, alig került többe akkor 25—30000 K-nál. Ma azonban az anyagárak hallatlanul emelkedtek és ez az összeg, amely talán rövidesen rendelkezésére állhatna a Jókai Egyesületnek,-nem elegendő a kegyeletes terv megvalósítására. Legalább kétszer annyi szükséges. Gyűjtés nem igen vezet sikerre, hiszen a társadalom ma annyi sebből vérzik, hogy azokat gyógyítani és bekötözni is alig győzi a társadalom jószívűsége és bőkezűsége. Más módokat kell keresni a Jókai Egyesületnek céija megvalósilására, melynek határideje mind jobban közeledik: 1925 február 19-lesz a költő születésének százados évfordulója. Ekkor állnia kell a legnagyobb magyar mesemondó szobrának Komáromban, a költő szülő városában, amelyre annyi dicsőséget és fényt árasztott neve, hol kultuszát egy nagy kulturális egyesülés éleszti és ápolja. Úgy tudjuk, hogy a Jókai Egyesületnek erre már kész tervei vannak és csak az alkalmas időpontra vár, hogy azok megvalósításához hozzákezdjen. Jókai nevének soha el nem múló varázsa lesz ehhez leghatalmasabb segítő eszköze, amely itt dobog minden magyar szívbe zárva. Türelemmel és kíváncsian várjuk, hogy ez a kérdés ismét napirendre kerüljön, ahonnan a háború szorította le. Ez az idő azt jelenti, hogy ismét visszátértünk rendes munkánkhoz, amelynek elmaradhatatlan velejárója a magyar mivelődés: a szép, a művészet, az irodalom lelkes szolgálata. A. Gy. Egy rémes probléma. Irta: Bíró Sándor. Valamikor régen — a boldog békeidőben — voltam valaha én is szőlőtulajdonos. Akkor még nem volt oly rettenetes drága a szőlő és egyszer, hónap elején, nem tudom mi történt velem, de könnyelműen vásároltam — egy fél kiló szőlőt. Nem tudom erre adnak-e most prokázt (átkelési igazolvány!) — akkor még ezt a szót nem ismertük — de mivel régen is volt, no meg ez se Monostoron történt, hát ez alapon nem jutok prokázhoz, azon a cimen, hogy a Duna jobb pariján szőlőm van. Nem árulom el, hogy dúsgazdag kiviteli kereskedő vagyok-e, vagy más jogcímem van-e hozzá, tehat, hogy van-e most nekem jogcímem a hídon átmenni? A történetet, ugyanis, amit most elmondandó vagyok, úgyis csak álmomban történt meg. Tehát: álmomban eljutottam odáig, hogy a szükséges bélyegek és öt korona leszurkclása után szabályszerű prokázhoz jutottam. Megfelelő katonai és pénzügyőri ellenőrzés után átjutottam a túlsó partra. Ott megfelelően figyelmeztettek, hogy ’ visszatérésem előtt láttamoztassam írásomat a határrendőrségen. Ez akadály nélkül meg is történt, amiért szerény egy koronácskát kell leszurkolnom. És itt kezdődik az én problémám! Magyar pénzem nem lévén, egy csehszlovák egykoronást nyújtottam át az őrmesternek, intve, hogy a dolog rendben van. Arról tudom azonban, hogy a dolog álmomban történhetett, mert az önérzetes katona így szólt: „Ez többet ér mint a mi pénzünk, tehát önnek vissza jár belőle.“ Ez ugyanis ébren nem igen szokott az emberrel megtörténni. Elég az hozzá, hogy az én katonámnak csak tíz és huszfilléresei voltak. Abban hosszas alkudozás után megállapodtunk, hogy egyszerűbb számítás végett eltekintünk a napi árfolyamtól és 200-as áralappal számítjuk az én koronám értékét, tehát vissza jár nekem egy magyar korona. A mint mondám, katonám előttem fizetvén ki másnak összes papírpénzét, zsebe feneketlen mélyéből három darab 20 fillérest és négy daarab 10 fillérest von elő és a túlsó oldali használat alapján egy magyar korona értékben vissza akarja nekem adni. “Becsületes lelkem azonban ezen felháborodik. Hogyan ön vissza akarja nekem adni az én egész cseh
