Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1940

De a legfurcsább az egész gondolatban az, hogy «megtaláljuk önmagunkat, ki kell indulnunk a világba s vissza kell térnünk önmagunkba;« A világ megszámlálhatatlan sokadalmát, az élet sötét és napsugaras oldalait, millió apróságát, az érzés és küzdelem végtelenségét szét kell szednünk s aztán magunkban egységes, harmonikus egésszé alakítanunk. Ha ezt sikerül megvalósítanunk, megtaláltuk önmagunkat. Akiknek pedig ez nem sikerül, eltorzulva látják a világot, kacagtató karikatúra lesz számukra az élet minden öröme, lassanként csak a fekete színben hisznek, «vádolják, gyalázzák s elitélik a világot, hogy végre — megvessék önmagukat is.« Világos tehát, hogy nem találta meg magát az az ember, aki nem boldogságra, nem örömre és megelégedettségre talált önmagában. Ne mondja senki, hogy a boldog' és megelégedett ember álomkép, ábránd. Ne hivatkozzék az élet millió bajára, betegek, árvák, bányászok, munkások, nyúllá-szürkü'it apák, é'.ettel verekedő édesanyák kínjára, könynyére, megtört alakjára, hogy vájjon ezek is boldogok-e? Hiszen az ember szomorú tulajdonsága, hogy az agyában önmaga lakik, s ezért szerencsétlen módon belekontárkodik az Isten művébe, s elront mindent, ínég az Isten képét is önmagában. >Ha a társadalmi rend az Isten képét milliókban eltorzítja, ha őket a munka jármában kifejlődni nem engedi, azt teszi velük, amit én a pázsittal, mikor köveket hengerítek rá. A kő alatt a fűszálak összezsugorodnak, elhalványodnak; szomjazzák a napsugárt s a levegőt, melyet elfogtam tőlük. A nyomorúság által megakasztott öntudatlanságról nem tehetek. Hengerítsétek el a köveket, s meglátjátok, hogy a lelkek, mint a pázsit, fejlenek, színesednek, * örvendeznek.« Bárhogyan is alakítjuk azonban ki a világot magunkban, akár sötéten, akár derűsen, ha képet teremtettünk róla, van világnézetünk. Mert a világnézet nem más, mint világszemlélet. S ezt kialakítani minden léleknek annyira sajátos ösztöne, mint a magnak a fává fejlődés. Csak míg ezek legtöbbje sudárrá emelkedik, addig ritkaság számba megy az olyan ember, aki »a létet az öntudat harmóniájává alakította s a lét kérdéseire a megnyugvás és boldogság érzéseivel megfelelt.« Pedig e ritkák az embersudarak, a többi fejletlen, torz, szerencsétlen, tehát boldogtalan. Nem lehet tehát nagyobb feladatunk, mint megóvni ifjúságunkat attól, hogy egykor céltalanul bolyongjon az élet útvesztőin, megakadályozni, hogy befejezetlen maradjon, hogy keserűen, fáradtan vágjon neki az életnek. Keserű és fáradt ember van már elég. Önmagát meg nem talált, boldogtalan még több. És ki akarná gyarapítani a számot, ki akarná, hogy egyetlen fiatal magyar céltalannak lássa az életet és állandóan ott égjen lelkében a kérdés: »érdemes-e?« Egyetlen út kínálkozik arra, hogy ifjúságunkat átsegítsük a nehéz idők ezernyi veszélyén: igazi, harmonikus világnézetet adni. Igazi világnézet csak szerencsésen kialakított egyéniségben lehetséges, szerencsés egyéniség pedig csak igazi világnézetben. A szerencsésen alakított egyéniség, más szóval jellemes ember, s így világos, hogy a jellemfejlesztés és 13