Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1939

Mi is megígérjük, hogy sohsem felejtjük el drága Igazgató Urat és gyermeklelkünk egész szeretetével imacsokrot küldünk az égbe azért a férfiért, aki nem szűnik meg Neked szolgálni Uram és az életét neked szentelte szenvedő magyar ifjúság.« A lányok nevében Langschadl Ilona mondta az alábbi búcsúszót: »Eszembe jut a júniusi délután, mikor Méltóságos Főtanácsos Űr azt mondta: Isten veletek diákok! Szívünk összeszorult és könny szökött a szemünkbe. Tudtuk, hogy mit jelent ez El kell válni egy embertől, aki atyai, féltő gonddal vigyázott ránk. Ö nem ismert osztálykülönbséget, neki mindenki egyformán kedves volt. Mikor idekerültünk, mint félénk kisgyermekek, lélekben megfogta kezünket^ bátorított. Az évek múltak s mi már nem féltünk. De a jóságos kéz nem engedett el. Érezte, hogy még erősebbnek kell lennie, szívben-lélekben magyar ifjúságot kell nevelnie egy idegen uralom alatt. Hányszor vérzett s mennyit szenvedett ez a magyar szív, mikor megelégedettséget kellett mutatnia, mikor nem mondhatta azt, amit szívében érzett! Mennyit küzdött, hogy iskolánk magyar maradhasson! Jóságos cselekedeteit nem is lehet felsorolni. És mi lányok, különösen nagy hálával tartozunk. Hisz ugyanazokat a jogokat élveztük, mint az intézet fiú növendékei és mikor pár évvel ezelőtt az a veszély fenyegetett, hogy nem lehetünk az intézet rendes tanulói, az ő mérhetetlen jósága mentett meg. Hogyan mondjunk mindezért köszönetet? Szóval? A szó eltörpül az ilyen cselekedetek mellett s csak a szív az, amely nem beszél, de érez és tud hálás lenni. Méltó bért azonban még így sem fizethetünk soha, mert a legnagyobb hála is nagyon kevés. Hányszor megszomorítottuk, hány keserű órát szereztünk meggondolatlanságból, diákos csínytevéssel és ő mindig megbocsájtott. Hajónk elindul innen előbb-utóbb, de tudom, hogy jó kormányosok leszünk, mert a jó magvetés ,a gondos ápolás nem maradhat gyümölcs nélkül. Ma búcsúzni jöttünk. Sok kis és nagy diák búcsúfájdalmát hoztam. Nem utoljára látjuk e jóságos arcot, de már nem az Igazgató Urunk. Azt a szobát, ahol annyi éven keresztül dolgozott, elhagyta. Már minden a múlté, de jósága, emléke örökké a jelené marad, fájó szívünk is csak ezt dobogja: nem felejtjük el soha! A mindennapi imáinkban kérjük a jó Istent, hogy nyerje el ezért a munkájáért méltó jutalmát és érje még meg azt a forró vágyát, hogy Székelyföld újra magyar legyen!< 10