Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1938

^kkor is szörnyű volt ilyen közel és mégis ilyen elérhetetlen messze lenni a mieinktől. , Intézetünkben egy nagy szekrényben őrzik a régi értesítőket. Sokszor elnézegette-m a poros, elsárgult füzeteket. Mennyi név van bennük. Halottak és élők. Akik még a régi kisgímnáziumba jártak és akik már az új, modern főgimnáziumnak voltak a tanulói. Bizonyosan sokat gondoltak ránk az elmúlt húsz év alatt. Mind úgy érezték, mintha egy darabot téptek volna ki a szívükből, mikor elrabolták az ő kedves gimnáziumukat. Őfeléjük száll most ez a néhány lap írás, az ő lelküket akarja megsimogatni. Nem történelmet akarok írni. Ez a kis írás a mi örvendező nagy szívdobbanásunk, melyből azonban kihallik az elmúlt évek fájdalma és szomorúsága is. Egy kiváló esztetikus szerint Kölcsey Himnuszának a legfájdalmasabb gondolata: »Ah, szabadság népi iyirul a holtnak véréből s kínzórabság könnye hull árvánk hő szeméből.« Valóban, 1918 végén a legszörnyűbb az volt, hogy a négyéves rettenetes véráldozat hiábavalónak látszott. Aradot tévesen nevezték a magyar Golgotának. Mobi, Mohács után ott csak harmadszor (esett el Ù nemzet a kereszt súlya alatt, a megfeszíttetés még! hátra volt és Trianonnal érte el a nemzetet. 1919. január 10-én Komáromba is bevonultak a cseh csapatok. Abba a Károsba, melynek földjén már a honfoglaló ősök csatáztak, mely végvár volt századokon át. Falai visszaverték a tatárok támadását, [végvár volt a százötven éves török uralom alatt és 1849-ben a világosi fegyverletétel után, augusztus 13-tól október 2-ig az egész Nagyin agyar országon egyedül Komáromban lengett a nemzeti zászló. Az osztrák tengerben ez volt az egyedüli magyar hegyfok. Komáromra el lehet mondani a Szózat szavait: »Szabadság! Itten hordozák véres zászlóidat s elhulltanak legjobbjaink a hosszú harc alatt.« Mennyit szenvedett ez a város. Köveit mennyi vér és mennyi könny öntözte. Mikor másutt béke volt, ez város még akkor is szenvedett, a föld rázkódott meg alatta és döntötte rommá. És vállára kellett vennie a trianoni keresztet is. Nincs a magyar földnek tán egy röge sem, melyen ne zúgott volna végig a történelem véres vihara. De ez kevés volt. A sors azt akarta, hogy ne legyen egy röge sem, mely rabigába ne görnyedt volna. A török időkben a Dunántúl és az Alföldek szenvedtek, most pedig a felső vidékek, a hegyláncok, hogy beteljesedjék a költő szava: »Megbűnhődte már e nép a multat és jövendőt.« »Egy ezredévi szenvedés kér éltet, vagy halált.« Komárom népe nem tudta elhinni, hogy sorsa már meg van pecsételve. Bízott abban, hogy a csehek előrenyomulását a békekonferencia is jogtalannak mondja ki és visszaparancsolja őket. Az idegen uralmat csak ideiglenes megszállásnak tekintette lés így járt el minden tettében. A gimnáziumi értesítő is 1919 júniusában még ezt írja homlokára: »A V. K. M. 92072/1918. sz. rendeletéből a Budapest-vidéki tankerülethez tartozunk.« A tanítási terv még teljesen a magyar, a csehekről sehol egy szó sincs, egy-h el yen említi csupán az értesítő: »Szorgalom, tanulmányi előmenetel, magaviselet tekintetében, ha nem is nagy mértékben, de mégis kedvezőtlen hatással voltak tanítványainkra a háború és az annak befejezése után történt nagy változások.« 4