Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1938

Emlékezzünk 1 A felszabadulás óta igen sok drága magyar testvérünk jött el hozzánk, Komáromba. Majdnem valamennyien említették, hogy milyen fájdalmas érzésekkel utaztak át az elmúlt húsz év alatt iá komáromi állomáson. Akár Győr, akár Budapest felől jöttek, Komárom közelében mindig nagy nyugtalanság szállta meg a lelküket. Valami titkos erő húzta őket a vonat ablakához és szinte megdermedve nézték a túlsó oldali várost. Tavasszal is, nyáron is, amikor gyönyörű napsütésben ragyogtak a város házai, mintha dermesztő légáramlat csapta volna meg őket. Elfúló lélekzettel nézték a hidat is. Kísértet-híd lett ebből a gyönyörű diadalívből. Valamikor már volt a magyarságnak ilyen Uisértet-hídja, a török időkben. Az eszéki híd, melyen egy századnál tovább hurcolták ki a törökök a szerencsétlen fogoly magyarok százezreit. Nekem is mindig ez a híd jutott eszembe, valahányszor ,ai komáromi hidat láttam. >A 'költő szavára gondoltam: »Akit nem ért soha az a balsors, hogy egy ilyen Fekete Kapu ráejtse szárnyát, az sohasem fogja elgondolni azokat az érzéseket, melyek átton-át fúnak rajta. Hogy tud áradni rajta gyász, siralom, idegen világok dermesztő levegője. Milyen hozzáillő kapusok a Sóvárgás és az őrület.« Egyszer Budapestről utaztam haza. Mikor Komáromba ért a vonat, a déli harangszó szavát hozta túlról a szél. »Atlantisz harangoz«, mondta valaki a kocsiban. (Akkoriban jelent meg Reményik Sándor ilyen című könyve.) És mikor vettem a kézitáskámat, esernyőmet, oda szólt hozzám: »Ön is odamegy?Igen mondottam és ma is emlékezem, hogyan tekintettek rám az utasok. Olyan részvét és szánalom volt a szemükben, amikennel egv nyomorékra, vagy nagy betegre tekintünk. Amíg a hídon át botorkáltam, eszembe jutott a költő szava: »Vannak, akik halottnak élők, élőnek holtak, mert bár színes az arcuk, nyitva a szemük, meleg a bőrük, beszédes az ajkuk és ver a szívük, a lelkük mégis dermedezik.« Gyermekkorunkban bizonyára mindnyájan olvastunk titokzatos, messzi földeken, vademberek közt járó utazókról, felfedezőkről, akiknek nyomuk veszett és csak néha jutott el róluk hazájukba valami hír. Valaki látta őket nagybetegen, vagy a vadak fogságában, vagy holtan, meggyilkolva valamelyik erdő mélyén, elhagyott, csendes kunyhóban. De ezek ezer és ezer mérföldnyire voltak szülőföldjüktől. Ezen nem is csodálkozik az ember. De, hog^ a. XX. században, Európa szívében megtörténhessék az, hogy milliókat elhurcoljanak és úgy rejtsenek el, hogy egy 400 méteres híd távolságából már alig tudjanak róluk valamit, az szinte elképzelhetetlen. Pedig kezdetben így volt. Csupán a rádió feltalálása enj-hítette ezt ta 'helyzetet. De még 3