Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1938

szeretet érzelmeivel gondolunk jóságos Főapát Urunkra és szent Rendünk minden egyes tagjára, kik mindig imádkoztak értünk, velünk éreztek, munkánkat, fáradozásunkat érdemen felül méltányolták és soha nem kételkedtek bennünk. Sokszor éreztük a felvidéki egységes magyar párt vezéreinek hathatós támogatását és közbenjárását. Mellettünk volt minden időben Komárom városnak és környékének lakossága. Megható az a szeretet, mellyel anyagilag is támogatták rendezéseinket és szegénysorsú növendékeinket. A Főgimnáziumi Segítő Egyesület az évek hosszú során évenkint körülbelül 12—14000 cseh koronát tudott fordítani cipő és ruhasegélyre, mert gyűjtőakcióit a szülői társadalom lelkesen támogatta. 25—30 tanuló kapott a városbeli családoknál ingyen élelmezést és sok ajándékot, természetbeli adományt küldtek a Diákmenzának is. Bizalommal volt irányunkban az egész Felvidék népe. Messziről küldték intézetünkbe gyermekeiket. Voltak tanítványaink a máramarosi Técsőről, Ungvárról, Eperjes -vidékéről is. A békebeli 315—320-as létszám így emelkedett 700 fölé. Jelenleg 712 tanulónk van. Sajnos, csak két osztály párhuzamos, úgy hogy voltak 70—80-as létszámú osztályok. A csehek nem adtak erre segélyt, hiszen volt idő, hogy havi járandóságunkat is annyira leszállították, hony a világi tanárok fizetésére is alig volt elég. Még valakivel szemben le kell rónunk a hála és szeretet adóját. Ez a férfiú a mi igazgatónk, Gidró Bonifác, aki hetven esztendő súlyával a vállán 1921 óta vezeti az intézetet. Tudom, hogy az ő nagy szerénységét bántja, hogy most a nyilvánosság előtt szólok róla, de kénytelen vagyok vele. Minden intézetben sokat jelent az igazgató személye, de nálunk, a kisebbségi sorsban mérhetetlenül fontos volt. A húsz év alatt többször megtörtént, hogy a hatalom ünnepélyesen felszólította: »Kényszerítelek téged, mondd

1 meg, ki vagy?« És ő ilyenkor rendíthetetlenül tanúságot tett az ő magyarságáról. Ilyenkor, amint hallgattam hangját és néztem hófehér haját, az őskeresztény egyház papjaira gondoltam, akik az üldözések idején testükkel védve híveiket, nemet mondottak az óriási római birodalomnak, minden fegyveres szolgáinak és poroszlóinak, egyszerűen, minden hősi gesztus nélkül, mintha nem is tehettek volna másként, hiszen a lelkiismeretük így parancsolta. A kisebbségi életben nem volt elég a tudomány, az okosság, az elöljárónak az evangelium szellemében való hűséges és jó embernek kellett lennie. Mi sokszor kérjük az Istent, jutalmazza meg őt azzal, hogy megérje szülőhazájának, a szépséges Erdélynek feltámadását. Nem megható-e, hogy szent rendalapítónk, Szent Benedek Atyánk hasonló körülmények között élt, mint húsz évig mi. Két világ mesgyéjén állott. A régi, a hatalmas n3

rugat-római birodalom már összeomlott, az új világ akkor volt kialakulóban és egyelőre a népvándorlás barbár népei tiportak a szívükön. És a szent Patriarka az imádságra és munkára gondolt, a törvényt emlegette, a lélek erőire épített. Intézetünk is a vallásos nevelésre törekedett. Ezt tartotta a legfontosabbnak. Aki vallásos istenfélő, az jellemes ember. Aki jellemes, az nem árulhatja el nemzetét, faját és régi hazáját. Mikor a trianoni ítélet után az első hónapok rettenetes, őrjítő fájdalmából fel12