Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1916

21 E csüggedés azonban csak pillanatig fart. Széchenyi emlékezetében teljes erővel harsogtatja a haza téréin át: „Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal, Van élni abban hit, jog és erő." (Széchenyi emlékezete.) Midőn pedig a 60-as években az uralkodóház közeledni akar a nemzethez, amikor a feltámadás tavasza ébredni kezd, a költő lantján is örömdal zendül meg. Arany szíve kincstár; belépéskor az ember szeme kábrázik a drágaságoktól. Arany szíve szép, mint a tenger ; mély mint a tenger ; gyöngyök vannak benne, mint a tengerben ! Milyen gyönyörűen rajzolja a maga lelkületét A gyermek és szivar vány-bax\ ! Ő az az „ábrándos fiú" „a sóvárgó méla gyermek", aki fut a szebb és nemesebb élet szivárványa után. A tudomány agg remetéje vissza viszi ugyan az atyai házba, de lelke mégis mindig sír, ha feltűnik az égen a „szép arany híd." Ő a lelketlen tárggyal szemben sem tud közömbös lenni, ha neki szolgált, ha vele valami kapcsolatban volt. Még kabátjától is, mely lekí vánkozik róla, a legmeghaíóbban búcsúzik el. (Érzékeny búcsú.) A nagyon finom érzésű ember nem tud igazán boldog lenni. Arany sem volt az. Nemcsak az fájt neki, ha vele szemben voltak durvák az emberek, az is fájt gyengéd szívének, ha embertársai egymással szemben voltak hidegek és közömbösek. (Kertben.) Arany azokhoz az emberekhez tartozott, akik a jelennek nem tudnak élni, akik a boldogságot a messze távolban keresik, holott mellettük áll s önként kínálkozik nekik. Arany legtöbbször visszanézett, előre ritkán, maga köré sohasem. Jellemző rá az, amit a Visszatekintés-bzx\ mond magáról : „Félve nyúltam egyszer — máskor Egy rózsát szakasztani : Késő volt — a rázkódáskor Mind lehulltak szirmai." „Jártam érte (a boldogságért) a világot S kerültem, ha megjelent." Boldogtalanságának forrásai hivatalai is voltak, melyeket betöltött. Micsoda látvány is az, hogy Toldi írója kis diákok fogalmazásait javítgatja, Buda halála-nak szerzője akadémiai aktákat intéz el! Nem is volt egészen hivatalában. Míg testét és lelkét az állás felelőssége nyomta, addig szíve egy kis független nyugalomért égett ; az Akadémia tágas palotájában képzelete egy kis házikót épített fel távol keleten : „Csöndes fészket zöld lomb árnyán, Hová múzsám el-el várnám,