Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1913

21 a szük látókörből és saját életünket, meg mások életét is mintegy távolabbról, magasabb álláspontról szemléljük, akkor egészen más képet nyerünk. Elszomorodva látjuk ilyenkor, hogy életünk legnagyobb része apróságokkal, hiábavaló dolgokkal való bajlódással telik el, hogy életünk útján nem igen érünk rá észrevenni az igazán nagyszerű dolgokat, mert megfojtanak bennünk a kicsinyességek. Úgy vagyunk, mint az utas, aki gyönyörű helyeket bejárt, műkincsekkel telt városokban fordult meg, de mindezekből semmit sem látott, nem ért rá semmit megtekinteni, talán csak akkor hallott róluk, mikor útjából hazatért. Ilyen szemlénk alkalmából észre fogjuk venni, hogy mi magunk sok más emberrel együtt úgy cselekszünk, mintha nem volnánk teljesen józan eszünk birtokában. Mennyi napnap után ismétlődő ügyetlenség, meggondolatlanság! Igazán csodálatos, hogy több baj nem ér bennünket, hiszen úgy botorkálunk össze-vissza, mintha vakok volnánk! Mindez miért van? Mert csak úgy napról-napra, órárólórára élünk, teszünk, cselekszünk, ami éppen eszünkbe jut, nem számolunk le cselekedeteink következményeivel, nem tulajdonítunk elég fontosságot önmagunknak és tetteinknek. Mennyi könnyelmű ember van, aki egészségével csak akkor kezd törődni, mikor azt már teljesen tönkretette, addig azt vallja, hogy neki semmi sem árt, különben is egyik alapvető dogmája, hogy „sohse halunk meg".. Sokan vannak, akik csak néha egy unalmas órában gondolnak rá, hogy milyen üres a szellemük, milyen léhák, haszontalanok, ilyenkor átvillan rajtuk a gondolat, hogy tulajdonképpen milyen kevés szüksége van rájuk a világnak. Hamar el ezekkel a kellemetlen gondolatokkal ! Igen kevés ember érzi igazán át, hogy mindazokat a képességeket, lehetőségeket, amelyek benne rejlenek, ki kell fejlesztenie, életét mentől gazdagabb tartalommal kell kitöltenie. Mennyi elkeseredett emberrel találkozunk, akiknek szeméből állandóan kiolvasható a vád a társadalommal, az emberiséggel szemben, amely őket nem tudja megérteni, kellő-