Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1912

24 nem szabad bántani, mert nem tudta, hogy vele rosszat tesz. Meg kell neki szép szóval magyarázni, hogy ilyent nem illik másoknak elmondani. Hasonlóképen nem büntetésre méltó a gyermek természetszerű elevenségének megnyilvánulása. Viszont a helytelen cselekedeteken nem szabad mosolyogni, az idegenek előtt (és a gyermek jelenlétében) dicsekvőleg elmesélni, hogy milyen nagy betyár, stb., mert ilyen bátorítások után azután nem szabad majd csodálkoznunk ujabb helytelenségeken. A büntetés kérdésével az utóbbi időkben sokat foglalkoznak a pedagógusok. Büntessünk-e egyáltalában? Sokszor látjuk, hogy épen azok a gyermekek, akiket folyton-folyvást büntetnek, a legrosszabbak. Erre a kérdésre határozottan a következő feleletet adhatjuk: a büntetés mindig ártalmas a gyermek erkölcsi fejlődésére, valahányszor a gyermek abból a bosszúállást érzi ki, valahányszor azt érzi, hogy pusztán azért kell neki szenvednie, mert a felnőtt erősebb nála. Javulást csak akkor idéz elő a büntetés, ha a gyermek abban saját helytelen tettének természetes és méltó következményét látja. Szükséges tehát mindenekelőtt a gyermekkel megértetni, hogy hibázott. Világosan állítsuk szeme elé, hogy az illető tettével helytelenül cselekedett. Sokszor érzékeny gyermekeknél ez már maga büntetés. Sohasem szabad tehát a gyermeket úgy büntetni, hogy ne legyen vele egészen tisztában, miért kap büntetést. Magának a büntetésnek a módjára Rousseau ad nagyon jó tanácsot: a büntetés a helytelen tettnek a következménye legyen, ne pedig mesterségesen kiszabott valami. Például ha a gyermek nem jelenik meg a rendes időben az étkezésre, nem kap abból a fogásból, amit elmulasztott, ha ruhájára többszörös figyelmeztetés dacára sem vigyáz, engedjük járni a kopott, foltos ruhában, stb. Az ilyen természetű büntetésnék feltétlenül jó hatása van, elérjük vele azt, ami a büntetésnek tulajdonképeni célja: a javulást, a hibákról való leszokást. De még más tekintetben