Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1909

28 A nyugati államokban, főkép Német- és Franciaországban is elég erős a klasszikus nyelvek elleneseinek tábora, csakhogy ezek mellett a legkiválóbb elmék folyton ébrentartják a humaniórák ügyét s féltékenyen őrködnek a klasszikus világ örökbecsű kincsein, míg nálunk a hivatott és hivatatlan támadókkal szemben csak elvétve hangzik fel egy-egy gyönge szó középiskolai oktatásunk e fontos tényezője védelmére. Pedig míg a középiskola eredeti rendeltetési útjáról le nem tér, addig az általános alapműveltség megadásának eszközei között a klasszikus nyelvek híjával el nem lehet. A gyermeki léleknek a helyes, okszerű gondolkodás műhelyébe való bevezetésére már számos kísérlet történt, de mind meddő maradt, mely nem nyelvtani alapon indult meg. Mert csak a grammatika emeli az embert a műveltségnek arra a magaslatára, hogy a szóbeli kifejezésre legalább is annyi gondot fordítson, mint magára a gondolatra. Az anyanyelv erre nem képesít, mert törvényeit és szabályait elméiéti nyelvtudás nélkül is ösztönszerűleg helyesen használjuk. Oly nyelvre van tehát szükségünk, mely — mint Rayneri, a kiváló olasz pedagógus mondja — sem nem túlságosan könnyű, sem nem túlságosan nehéz, s melynek berendezése sok tekintetben rokon, de viszont sok tekintetben különbözik is az anyanyelvtől. S századok tapasztalata s a legkitűnőbb szakemberek tekintélye a latin nyelvet tartja ilyennek alaktanának átlátszó törvényei, formáinak tömör határozottsága, mondatszerkezetének szigorú következetessége miatt. A gimnázium tehát már csak az alaki műveltség megadásának szempontjából sem mondhat le a latin nyelv tanításáról. Am, ami ennél is fontosabb, anyagi művelődésünk érdeke is a klasszikusokhoz utal bennünket. A modern világot épen e nyelvek fűzik az antik kulturához s ha műveltségünk készletéből száműzni akarnók mindazt,