Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1905

Qlz ol^lcpelel^ és l^óSe^H Mai helyesírásunk a kiejtést állítja fel főszabálynak, de nagy tért enged a szóelemzésnek, kisebb tért a hagyománynak, az egyszerűsítésnek és kapcsolatosságnak (analógia). A régiségre vonatkozólag Simonyi Zsigmond egyik tanulmányában

1) minden megszorítás nélkül hirdeti, hogy a régi magyarok azon betűkkel írták a szót, amely hangokkal kiejtették. S csakugyan, legelső nyelvemlékeinket, az oklevelekben található magyar szavakat vizsgálva, első tekintetre szembetűnik az a tény, hogy ezen első íróink írásukban a kiejtést követték; de már az oklevelekben, ahol úgyszólván csak egyes magyar szavak fordulnak elő, találkozunk olyan nyomokkal, amelyek következtetést engednek arra, hogy a kiejtés mellett bizony a még eléggé érezhető szóelemeket külön-külön tüntetik fel, vagyis a szavakat elemzik. Egészen a kiejtést követi a tihanyi apátság alapító levelének írója, midőn fuegnes hurnuc-ot (olv. föenyes homok) ír; így találjuk e szót egy 1193. és 1223-ból való oklevélben. Hasonló ehhez a kues (olv. kües—köves) szó, mely előfordul eues (1055.), quesarc (1193.), Cuest (1211.) alakokban; a tihanyi alapítólevélben van még a luaza liolma (lovász halom), melyhez hasonló írás loaz hyg (1193.). Ily v-t elhagyó szó még a tő, amely 3-szor fordul elő e nevezetes 1055-ből való oklevelünkben tue ') Nyelvőr VI. 391. s köv. 1.