Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1905

53 valóban az a szóelemzés „amelyet nyelvérzékünk önkénytelen és öntudatlan elvégez az összetett szókban és a rendes nyelvtani alakokban",

1) írásunk egész történeti lefolyásában megtalálható. Hangoztatták még a szóelemző elvnek célszerűségét is, mert mindig szem elé állítja a szó grammatikai részeit. De igazuk tudatában a fonetikusok is erősen támogatták érveik súlyával nézetük helyességét. Az írás kezdetben mindenütt fonétikus volt, mondják ők; az írás célja csak a kölcsönös megértés, nem pedig a grammatizálás, melyet különben is csak részben lehet rajta megvalósítani ; következetesség, egység is csak fonétikus írással érhető el ; ez az írásmód a nehézségeket is mind eloszlatja, s könnyen fog mindenki „helyesen" írni. Amint azonban a grammatizálás nagyon megnehezíti s csak a választottak" számára teszi hozzáférhetővé a helyesírást, úgy a fonétikusok hirdette ragyogó Ígéretek is könnyen szétfoszlanak, ha tudjuk, hogy az írás sohasem lehet tükörképe, hű mása a beszédnek, ha tudjuk, hogy a beszéd, a beszélt nyelv, a kiejtés folyton változik s nem oly könnyű ezt a kiejtést, a hallott hangokat mind leírni, amint erről meggyőzhetnek az újabb fonétikai kísérletek. Tudnunk kell azt is, hogy irodalmi, művelt köznyelv, melynek kiejtését követnünk kell az írásban, csak grammatizálás útján érhető el, fejlődhetik ki. Mivel a gyakorlati életben mindkét elv nem kevés nehézségeket támaszt, méltán kérdezhetjük, melyik a jobb, melyik mellé álljunk. Hogy e kérdésre megfelelhessünk nem szükséges idegen népek helyesírását vizsgálnunk, hanem csak a magunkénak fejlődésére kell egy-két pillantást vetnünk s határozottan felelhetünk, hogy amint a múltban mindig engedett helyet az egyik elv a másiknak, bármelyik volt előtérben, úgy ma is megfér e két elv egymás mel') Simonyi: Az új helyesírás 34, 1., 7. §. magyarázata.