Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1905

27 ronstct apud nos aeque ac apud ceteras nationes").

1) Úgy látszik, hogy a kiejtés szerinti helyesírást elitéli, már csak azért is, mert a kiejtés változik a beszélők szerint : „in omni fere lingua est quaedam in pronunciando varietas", jegyzi meg helyesen, de hozzá teszi, ami nem egészen áll, hogy a helyesírás alapelve mindenkinél határozott, bizonyos („ratio tarnen orthographiae apud omnes certa est"). Például felhozza a hébert, görögöt, latint, amely n)

relveket jól ismert s amelyekben a kiejtés egy kevéssé eltér a szavak írásától, az olaszokról pedig azt mondja, hogy sok szót egészen másként ejtenek ki anyanyelvükön is, latinul is, mint ahogy írják (Et nunc Itali multa secus pronunciant tum in latino, tum in vernaculo sermone, quam literis notentur"). Arra buzdít, hogy kövessük ezeknek példáját, mert a mi nyelvünkben is vannak hangváltozások („literarum transmutationes"), melyeket az írásban tekintetbe kell venni. írásmódjából azonban az tűnik ki, hogy nem annyira a szóelemző írást akarta követni, mint inkább a történeti alakokat akarta megtartani, habár azok épen nem szóelemzés szerint vannak írva, így pl. ő is csak atta, anna, berecz, ragadta, ualtoztatta, iecczisit, induJatia stb.-t ír. Sylvester tehát, jóllehet a kiejtés szerinti írás túlzásait elveti s másrészt hangoztatja, hogy meg kell tartani a kiejtésben való hangváltozások dacára is az eredeti, történeti alakot, a helyesírás kérdésében a szóelemző írás terére nem lépett, hanem ragaszkodik a régihez, a megszokotthoz. Sylvester tiltakozik ugyan a Dévai-féle ad diák, ab barát írás ellen, de azért ő is, mint Dévai, az „Orthographie. Ungarica" c. munkácska szerzője, kiejtés szerint ír. Dévai művének címe után azt hihetnők, hogy a helyesírásról szól, pedig benne csak írásra és olvasásra tanít. A betűk értékéről, a hangok jelöléséről ad néhány sza') Corpus Grammaticorum 29., 30. lap.