Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1905

13 egészen a kiejtés hű tükrének mondja; nem törődik azzal az író — mondja Simonyi — hogy pl. uimaggomucban (olv. vimággyamok) vimád- a tő, -jo a felszólító mód jele, s -muk a többes 1. személy ragja. Azonban Hunfalvy Pál

1) nem fogadta el ily alakban Simonyi nézetét s állítása ellen ugyancsak a H. B.-ből hozta fel az ily példákat : Latiatuc (2-szer), zocoztia, mulcliotia, tumetiuc, intetvinek, ildetuitvl, kinzotviatwl. Igaz ugyan, hogy a tij hang jelölésére használták már az oklevelekben is a ti kapcsolatot s így feltehetjük azt az esetet, hogy itt is ty-nek kell ejteni a H. B. e szavait ; de tekintetbe véve azon körülményt, hogy a H. B. elég pontosan jelöli a hosszú mássalhangzókat (pl. odutfa, igg, iorgossun, kegi^/en, bulsassa, vima^/yuc stb.), a fennebbi szavakban pedig nincs jelölve a hosszúság, talán azt mondhatjuk, hogy itt nem a kiejtés, hanem a szóelemzés vezette az író tollát; ámbár még mindig fennmarad az a lehetőség, hogy ekkor a kiejtés még nem láttyátok volt, hanem lát-játok, amint e nézetnek Zolnai is kifejezést ad a Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig c. munkája 53. lapján: „ámbár az sem volna hihetetlen, hogy e korban a tárgyas ragozás jje — mint általában egyéb képző és ragelemek is —-a kiejtésben még nem forrt annyira össze a tővégi mássalhangzóval, hogy tehát a t és j hangok ily alakokban két szótagba estek." Ez utóbbi állítás igazolására fel lehet hozni a H. B. helliezie, ilezie alakjait, valamint a kódexekben gyakran előforduló vimádság-féle alakokat. De ha tekintetbe veszszük, hogy a dj (kegiggen) már egészen úgy hangzott, mint ma, hogy a iorgossun, bulsassa alakok is teljesen a mai kiejtést tükröztetik vissza, továbbá, ha tekintetbe vesszük, hogy az y jelöli az i hangot többször, de az i rendesen a j hangot jelöli : foianec, iarov, iorgossun, Nyelvőr VII. 50. 1.