Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1899

47 uralkodónak üldöző szenvedélye, Tiberius, mintha maga is érezte volna, mily szánalmas sors vár reá, egész életébén félt a gondolattól, hogy egykor eszét veszti el. Az a levél, melyet 32-ben Seianus halála után a senatusnak küldött, mutatja, hogy sejtelme valósult. „Hogy mit írjak nektek, atyák, vagy hogyan írjak, vagy egyáltalán mit ne írjak, ha tudom, az összes istenek verjenek meg még jobban, mint a hogy naponkint érzem vesztemet." De abból is, hogy soha többé Rómába visszatérni, villájából 9 hónapon át kilépni nem mert, sőt még a senatorok és lovagok küldöttségét is visszautasította, eléggé kitűnik, hogy lelkileg nagyon beteg volt. Életének e szakáról nincs mit mondanunk. Most már igazán az a Tiberius áll előttünk, akit Tacitus Annaleseinek 6 első könyvében fest. Egyet azonban még ebből az időből is meg kell említenünk : világos perczeiben most is mindig államügyekkel foglalkozott. Takarékosságát élete végéig megőrizte a nélkül, hogy azért kapzsi lett volna; 23 évi uralkodása után 200 millió sestertiust hagyott az államkincstárnak. Hat évig élt még Seianus halála után Capri szigetén, míg végre 37-ben márczius 16. elérte kegyetlen végzete, a melytől mindig rettegett : Macro, mint Tacitusnál olvassuk vánkosokkal megfojtotta. A felelet azon kérdésre, váljon Tacitus sine ira et studio irta-e meg Tiberius életét, csak tagadó lehet ; sőt ritka iró irt még akkora gyűlölettel, mint Tacitus. Minden rosszat, a mit csak Tiberiusról hallott, még ha a leghihetetlenebb forrásból eredt is, hiven elmond ; jótetteit sem hallgatja ugyan el, de vagy nem ismeri el ilyeneknek vagy aljas okokból származtatja őket. Azt a nagy igazságtalanságot, melyet Tiberius ellen elkövetett, egyéb előnyei, melyekkel munkái különben tündökölnek, sem tudják jóvá tenni. A történelem ujabban elégtételt nyújt Tiberiusnak, midőn jogosan állitja, hogy élete utolsó