Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1899

25 már eddig is láttuk s a mint ezt Tacitus is elismeri IV, 6 ban. A gallok lázadása (III, 40—47.), a melyet a legiok hamar elfojtottak, nagy félelembe ejtette Rómát; egyedül Tiberiust nem zavarta munkájában, sőt még a senatusnak sem jelentette be a felkelést, a mig véget nem ért. A rómaiak persze, a kiknek nézete különben Tacitusé is, abból merítenek vigasztalást, hogy a császárt rágalmazzák. Szemére vetik, hogy ilyen nagy zavarban is vádiratokkal foglalkozik. „Talán bizony majd Sacrovir is (a lázadók vezére) mint felségsértésben vádlott fog a senatus előtt megjelenni ?" Hogy ez Tacitusnak is nézete, kitetszik Tiberiusról mondott Ítéletéből, hogy nem fogott mindjárt fegyvert a felkelők ellen : „megkérdeztetvén e felől Tiberius. visszautasította a hadüzenést s habozásával táplálta a háborút" (III, 41). Nem veszi észre Tacitus, hogy önmagának mond ellent s akaratlanul is Tiberiust védelmezi, midőn a III. 44-ben már azt mondja: „Annál inkább biztonságban érezvén magát, sem helyét sem viselkedését nem változtatta meg, hanem azokban a napokban is szokott munkáját végezte akár lelki nyugodtságánál fogva, akár, mivel megtudta, hogy csekély a dolog s a hireszteltnél kisebb." Mikor már vége volt a lázadásnak, akkor terjesztett jelentést a senatus elé s az okot is felhozta, miért nem ment maga vagy Drusus fia a háborúba. Tacitus a III, 65-ben koráról elmélkedvén, különösen kikel az emberek hizelgése ellen, a mely annyira uralkodott, hogy Tacitus szerint még Tiberius is igy szokott felkiáltani, a mikor a senatusból kilépett : O szolgaságra született emberek! „Persze, fűzi hozzá Tacitus, még az is, a ki a szabadság ellensége, megutálja a szolgalelküek hunyászkodó türelmét." Pedig Tacitusból győződhetünk meg, hogy ezen hizelgésnek oka nem a császár volt, a ki gyűlölte a hizelgést, szerette az őszinteséget (v. ő. I, 7, 8, 12; IV, 6). Világos példa erre M.'Lepidus, a ki