Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1888

14 kodásra lépése évfordulóján a császárért és hazáért közimádságokat végeztek. A külső szertartások az imádkozásnál különbözők voltak amaz istenséghez képest, kikhez fordultak ; általános szabályul szolgált : tiszta szívvel közeledni az istenekhez és ennek jeléül mocsoktalan, tiszta kezekkel; azért, miként még ma is a mohammedánoknál, minden imádkozást mosakodások, legalább is szentelt vízzel való meghintések előztek meg. Poseidonhoz imádkozva, kezeiket a tenger felé terjesztették ki, az alvilági istenekhez a föld felé, miközben lábaikkal a földön is doromboltak, vagy ha térdelve imádkoztak, kezeikkel verték a földet, egyebekhöz az ég felé. Ha az imádkozó a templomban volt, úgy az oltár felé fordult és az istenség szobra felé, ha épen az oltár előtt állott, annak sarkait ragadta meg. Ha sokan voltak ünnepélyes áldozatoknál, akkor az oltárt körülállták és közös áldozati imádságukat, névszerént az asszonyokét, szent rianásnak, lármának (ololygmos) nevezték. Különösen kérő imádságoknál még zöld ágakat szoktak hordani kezeikben, kétségkívül az istenek kegyelmében való növekvés jelképeül. Általán imádkozás közben napkelet felé fordultak, vagy a város főtemploma felé, Athenében az Akropolis felé, égre emelt kezekkel, úgy, hogy a kiterjesztett tenyerek mintegy a felülről jövő isteni adományt elfogadni látszottak. Le is borultak az istenek szobrai előtt és csókolták szájokat, térdeiket, kezeiket és lábaikat. A rómaiak imádság alatt fejőket el szokták takarni, hogy kikerüljék a szórakozást, s nehogy valamely szerencsétlenséget hozó szót halljanak kívülről, azután kezöket szájokra illeszteni (innen a latin adorare, szájhoz tenni = imádkozni) és eközben az egész testtel megfordulni és pedig szerencsés alkalommal jobbra, szerencsétlennel balra; végre imádság végeztével le szoktak ülni, amit különféleképen magyaráztak, legvalószínűbben