Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1874

9 Sokat vitatkoztak a tudósok a fölött, hogyan választották el a régiek az elhunyt hamvait a máglyán levő egyéb hamutól. E vitatkozások semmi biztos eredményre nem vezettek; valószinü azonban, hogy a régiek csak a csontok körül levő hamut gyűjtötték össze s nem igen törődtek vele, ha akár a halott hamvai a máglyán maradtak, akár a halott hamvai közé a máglya hamujából is gyűjtöttek az urnákba. Ennyit a testek elégetéséről. Mivel a római állam virágzó korszakában majdnem minden holtat elégettek; a tulajdonképeni temetésre vonatkozólag igen keveset találunk a régi Íróknál; mindazonáltal a napjainkban fölásott koporsókból elég fölvilágosítást nyerünk. A holt testet vagy amint nyoszolyáján feküdt, vagy koporsóba zárva temették a föld alá. Későbbi időkben a koporsók, az u. n. sarcophagurn, kőből készültek — azért nevezték igy, mert benne a holt testek igen rövid idő alatt feloszlának '). Utóbb minden kőkoporsót sarcophagumnak neveztek, de ezek tulajdonképen csak diszitményül szolgáltak, a melyekbe a koporsó zárva volt; a legpompásabb faragványokkal voltak földíszítve s soliumoknak is neveztettek 2). A koporsókban rendesen hat üvegcsét is találunk, egyet a halott mellén, kettőt fejénél, kettőt kezeinél és egyet lábszárai között. Némelyek azt hitték, hogy ezekbe sirták volna a gyászolók könyeiket, holott ezek illatszerek tartására szolgáltak. Az eltemetésre nézve még megjegyzendő, hogy soha sem égették el, hanem mindig eltemették a villámtól sújtottakat 3), még pedig az agyonsujtás helyén, és a gyermekeket, ha fogzás előtt haltak meg 4). G-yermekeik halálát szerfölött fájlalták a rómaiak, s temetésöket funus acerbum vagy immaturumnak nevezték. A temetkezés helyét illetőleg, Servius tanúsága szerint 5), a legrégibb időkben kiki saját háza mellett temetkezék vagy égetteték el. De a XII tábla törvényei e szokást megtiltván, a városban csak a Vesta szüzeknek s némely előkelő férfiaknak voltak sírjaik 6). Ezen időtől fogva tehát mindenkinek sirja a városon kívül volt saját telkén 7) vagy e czélra szerzett földdarabon. Temetkezési helyül különösen a földnek az országút felé fekvő részét szerették választani 8), hogy az arra menők figyelmét magukra irányozzák és nevöket az utódok emlékezetébe ajálják. Ezt tanúsítják a síremlékek föliratai is, milyenek : ASPICE. VIATOR, CAYE. VIATOR. Azonfelül inteni is akarták őket, hogy reájok is hasonló sors várakozik 9). A Eómába vezető országutak mindkét része sírokkal volt szegélyezve; leghíresebb volt sírjairól a via Appia. A sirok kinek-kinek tehetsége és izlése szerint a legkülönbözőbbek voltak. A temetkezésnek legegyszerűbb módja abban állt, hogy a holt testet vagy az urnát az e czélra ásott gödörbe helyezték. Ily egyszerű sírokkal azonban a fényűző rómaiak nem elégedtek meg. Nagyobbrészt a sirok kövekkel kirakott föld alatti helyiségek voltak, melyek nem ritkán a föld szine fölé is fölemelkedtek s több emeletekből állottak, a melyekben festményekkel és domborművekkel díszített szobácskák voltak a rokonok számára, ha szertartások vagy a halott látogatása végett oda mentek. A holt test azonban soha sem tartatott e felső szobácskákban, hanem mindig a föld alatt, s az oda vezető bejárat gondosan eltitkoltatott, hogy szentségtörő kezek a holt testet meg ne sértsék I

0). Az ilyen, a földből kiemelkedő sirok, melyek a rómaiaknál épen nem voltak ritkák, egyszersmind síremlékül is szolgáltak, a melyre a megholtnak síriratát is vésték. Ha pedig a sír nem emelkedett ki a földből, akkor föléje síriratot tartalmazó emlékkövet 1) Plin. H. N. XXXVI, 17. 2) Svet. Nero. 50. 3) Plin. H. N. II, 54. 4) Plin. H. N. VII, 16. 5) Serv. ad Aen. V, 64. — VI, 152. — Isidor. XIV, 11. 6) Serv. ad Aen. XI, 206. - Cic. de Leg. II, 23, 58. 7) Liv. VI, 36. — Martial. X, 43, 1. 8) Martial VI, 28, 6. — Prop. II, 1, 85. 9) Varró de L. L. V, 6. 10) Rich. Illustr. Wört. 562. 1. 2