Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1874

f A régi rómaiaknál dívott halotti szokások és szertartások. (Régiségi tanulmány.) Egyik leggyengédebb, de egyszersmind legszomorúbb tisztét végezte a római család akkor, midőn a kérlelhetlen halál körének egyik tagját elragadá. A rómaiak mindig lelkismeretbeli dolognak tartották halottjaik iránt a végső tiszteletet illendőleg leróni; annál is inkább, mivel halotti szertartásaik vallásukkal a legbensőbb kapcsolatban állottak; innen magyarázható meg az is, miért illették ők a temetkezési szertartásokat iusta funebria, vagy csak egyszerűen iusta ') névvel. Halotti szokásaikat és szertartásaikat könnyebb áttekintés végett három részre oszthatjuk, melyek: a temetés előtti szokások, a temetés és temetés utáni szokások. I. Temetés előtti szokások. A haldoklónak ágyát rokonok és házbeliek sereglik körül, kik közöl a legközelebbi rokon ajkait a haldokló ajkaira illesztvén, csókjával fogja fel a haldoklónak elköltözni indult lelkét 2). Azt hitték ugyanis, hogy a lélek a szájon át hagyja el a testet; amiért is a haldoklóról azt mondák, hogy lelkét szája szélén (in primis labris v. in primo ore) tartja 3). A haldoklónak szemei becsukatnak, mert — úgymond Plinius — nem szabad az embernek végperczét látnia. (H. JST. XI. 37.) 4) Amint a haldokló nem adott többé életjelt magáról, a jelenlevők fájdalma hangos zokogásban és kiáltozásban tört ki; többször nevén szólíták a megholtat, „ave" és „vale" üdvözletekkel mondván neki az utolsó istenhozzádot; a fájdalom e nyilvánulását conclamatiónak nevezték a rómaiak 5). Ezek után a meghalt testét át szokták adni a holt testek gondozásával foglalkozók elnökének (libitinarius), az ő szolgálatában állottak a halottmosók (pollinctores), a halottvivők (vespillones) és a síró asszonyok (praeficae), mindezek készleteikkel és eszközeikkel együtt Libitina istennő ótalma alatt állottak, s ez okból a nevezett istennő temploma mellett laktak. A holt test elkészitését a halottmosók 6) kezdék meg, kiknek tisztében állott a holt testet megmosni és bebalzsamozni. 7) A mosás meleg vízzel történt, és pedig azon okból, hogy ha valaki nem halt volna meg igazán, e mosás által életre hozassék. A balzsamozás arra szolgált, hogy a test kellemetlen szagát elfojtsa, amire igen nagy szükség volt, mivel a temetés csak a kilenczedik napon történt. Ugy látszik, e szokás Aegyptusból származott, mert hogy az aegyptusbelieknél szokásban volt a holt testek bebalzsamozása, arról — hogy a múmiákat ne emlitsem —• a szt. irás és Herodot is tanúskodik 8). A bebalzsamozás után következett a holt test felöltöztetése. Mivel a halott födetlenül vitetett a városon keresztül, díszruhájában kellett megjelennie. E díszruha pedig a toga volt, még pedig azon időkben is, amikor Rómának romlott erkölcsei miatt e nemzeti öltöny, mely annak idejében oly nagy diszére vált a római polgárnak, már rég kiment a divatból 9). E toga közönségesen fehér szinü szokott lenni, ha pedig valaki állami hivatalt viselt volt, hivatala ruháiban temettetett 1) Liv. I. 20. — Cic. pro Sext. Rosc. VIII. 2) Cic. Verr. V. 45. — Albinov. Drus. 92, Consol. ad Liv. 157. Vergil. Aen. IV. 684. — Quintil. Declam. VII. — Senec. ad Polyb. 34. — Auson. Parent. XXIII. 13. — Suet. Octav. 100. 3) Senec. Epist. 30. Hercul. Fur. 1310. 43 Ovid. Trist. IV. 3. 43. — Heroid. X. 119. — Lucán. Phars. III. 739. — Albinov. ad Liv. 159. — Val. Max. II. 1. 5) Serv. ad Aen. VI. 218. — Lucán. Phars. II. 23. 6) Fulgent. de serm. ant. 2. Pollinctores dicti sunt, qui funera morientium accurant. — Dicti autem pollinctores, quasi pollutorum unctores, i. e. cadaverum curatores. Servius szerint pedig (Verg. Aen. IX. 488.) pollinctores dicti sunt a polline, quo inortuos oblinebant, ne livor appareret exstincti. 7) Verg, Aen. VI. 218. 8) Gen. 50. 3. — Herodot. II. p. 135. 9) Juv. Sat. III. 171. — Martial. IX. 58.