Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1857

6 második természetté válik; s hacsak valami rendkivüli rendület (catastrophe) attól meg nem szabadítja, vesznie kell, valamint veszni szokott az ártatlan madárka, melyet vigyázatlansága következtében a sas kérlelhetlen körmei már fogva tartanak. Hiába! igazak maradnak mindig a sabini magány lakójának aranyigéi: „Naturam expellas furca, tamen usque recurret !

u (Hor. Ep. 10.) Az ifjú nemzedéknek e korunkban igenis napi renden levő mételye az, mely velem tollat ragadtatott. Tán megmenthetek néhányat a sok közöl, hisz az ifjú keble a jó intelmek elfogadására is alkalmas, ha akarja. Megmérgezé szivedet a könnyelműség? Vedd elejét a bajnak: „Principiis obsta, sero medicina paratur, Dum mala per longas invaluere moras.

u Nézd, mily irtóztató zsarnok ez a te ifjú szived szeretett uj vendége! — A könnyelműség előtt homályba szövődik az önismeret, szenlebb eltökélés , szilárd akarat, erény, fokozatos mivelödés, tökéletesbülési vágy és minden, a mi szükséges arra, hogy erényesen tudós ember váljék a serdülő tanoncból. A könnyelmű ifjú előtt — ha mégis képes elméjét a szórakozottságtól néhány percre menten tartani — szentek és igazaknak tűnnek ugyan föl a szülék és elöljárók oktatásai, intelmei, életszabályai, az erény parancsai: de csakhamar eltűnnek ezek a tudvágy egéről; mihelyt tudnillik egy, az érzéki mámoroknak inkább kedvező egyetlen csép a csábítás forrásából szivárog át a fogékony kebelbe. Az Istenés emberszeretetnek, a szentnek, nemesnek, szépnek, jónak fogalmát nehézkes felhők födik el a sziv jobb sugallatai elöl; mert igaz az. miszerint: „Nitimur in vetitum semper cupimusque negata." Bevallja a könnyelmű tanonc önmagának, hogy mindazon ismeretek. melyek a tanoda falain belől a buzgó tanárok ajkairól lehangzottak, öt boldogítani képesek; hogy nélkülök nem élhet szellemileg megelégedetten, hogy szerencsétlen lesz, ha azok elsajátítását elhanyagolja. Mint jóltevő harmat a szomjas növényre, ugy hatnak az eléadások az ö kopár kedélyzetére; s tán ébred is néha egy halvány szikrája az eltökélésnek szivében; megszégyenül néha önmaga előtt, látván tevékenytelenségét, elméje kábaságát, szivének ürességét. De alig hagyja el a kedves múzsák hüves hajiokát: már is az első legparányibb jele-