24 óra, 1997. január (8. évfolyam, 1-26. szám)

1997-01-02 / 1. szám

2. oldal 24 Óra — Megyei Körkép 1997. január 2., csütörtök Óévbúcsúztató szilveszter a megyeszékhelyen - A hóáldás már megjött Jó kedvvel és bizakodva léptünk az új esztendőbe Iván István a közelmúltban tért haza Boszniából, ahol IFOR-katona volt. Ő és a balján lévő Dinnyés Zsuzsanna, valamint Ilona boldog új évet kíván a 24 Óra valamennyi ol­vasójának Ady után szabadon: „a disz­nófejű nagyúr”, inflációdús forintunk mindent meghatá­roz. Evekkel ezelőtt tolong­tak a szilveszteri mulatságok jegyeiért, most több helyen „lasszóval” kellett fogni a vendégeket. A megye vendég­látó egységei a felejthető óévbúcsúztatók között említi majd 1996. december 31-et. bakonyszombathelyi Syncron zenekar mellőzve a nagy, vi­lágslágereket, többnyire ma­gyar nyelvű számokat játszott, kiválóan. Varga László igaz­gató mégsem volt felhőtlenül boldog.- Valamikor már hetekkel a szilveszteri bál előtt ki kellett tennünk a megtelt táblát, most csak háromszázötvenen jöttek - mondta. - De ennek is örül­jünk. Arra viszont szá­mítunk, hogy éjfél után még sokan meglátogat­nak bennünket. így is volt, különösen a fiatalok keresték fel éjfél után a népszerű Vadorzó diszkót. A városban megle­pően nagy volt a gépko­csik forgalma. A rendőr­autók komótosan „ban­dukoltak” az utakon, nemigen zavarták a mu­latni vágyókat. Este nyolc óra körül már dur- rogtak a peterdák, csak azt nem tudom: honnan szerezték azokat. Kora délután jártam az utcai árusokat, hiába kértem ezt a sok kellemetlensé­get okozó szerkentyűt. Persze, csak kíváncsi­ságból. A tizedik árus után feladtam, na, ma este csak trombitaszótól lesz hangos az éjszaka - gondoltam - erre a Já­szai Mari Színház felé igyekez­vén két méterre „robbant” az egyik mellettünk. A Népházban viszont örülhettek a rendezők. Már napokkal ezelőtt minden jegy elkelt, négyszázan várták izgatottan a szilvesztert beve­zető műsort. A kiváló színészek, előadóművészek, Tahi Tóth László, Cserháti Zsuzsa, Bala­toni Mónika és őze Áron fellé­pése jó csalogatónak bizonyult. A későbbiekben az Elektron Band zenekar gondoskodott a hangulat fokozásáról, de nagy sikert arattak a helyi színház stúdiós növendékei is. A Tatabányai Városi Sport- csarnokban legalább a fél ház­nak örülhetett Csaba Béla, a HB söröző vezetője, a szilvesz­teri bál rendezője. Nem kis do­log: elmondta, nem érdekes, hogy anyagilag veszteséges lesz számára a „buli”, annak örül, ha legalább az év utolsó napján jól érzik magukat a vendégek. Nos, így is lehet vendéglátóskodni. A népszerű Jumbó Band megállás nélkül ontotta slágereket, ezekre a nó­tákra táncolni kellett. A hangu­lat nagyon jó volt, különösen a éjfél utáni tombolasorsoláson. Mintegy száz nyeremény talált gazdára, az apró, kis barátsá­gos malacnak volt a legna­gyobb sikere. Szilveszter (ezt a nevet a nyertes adta neki) kissé felbosszantotta a szervezőket, mert az öltözőben unalmában kitúrta orrával a küszöböt. Az­tán mintha mi sem történt volna, hízelkedően dörgölődz­ött Csabai Bélához, sőt apró csülkeivel olyan szaporán kí- sérgette, mintha évek óta a legnagyobb barátságban len­nének. Végül jó kezekbe került Szilveszter. A tarjáni Újszászi Marika falujában a művházban tartott óévbúcsúztató tombolá­jára ajánlotta fel egyik malacát. Nagyon megörült Szilveszter­nek, alig várta, hogy vigye haza, leendő „barátai” közé, az ólba. Ilyenkor, már sablonból is boldog új évet kívánnak egy­másnak az emberek. Mindig boldogabbat, mint az előző volt. Kételyek maradtak ben­nem. Mikor jön már el az az idő, amikor a pénztárcája min­denkinek megengedi, hogy eu­rópaihoz mérten szilveszterez­zék. A kora reggeli órákban sű­rűn esett a hó. Az utak még forgalmasak, ki gyalogosan, ki autóval igyekezett haza. Elme­rengtem. Ha olyan lesz az új év, mint az azt beköszöntő hó­áldás, elégedettek lehetünk. Bizakodjunk, hogy 1997 a re­mény éve lesz. Péntek Sándor Petárdát nem lehetett kapni, de annál több trombitát, kalapot és konfettit Tatabányán, a Hotel Árpádban igazán jó volt a hangulat. A A Hotel Árpádban. Balról: Gitás Szilvia, Müller Zoltán, Berédiné Béréi Ildikó és Berédi Tamás Bemutatták a Montmartre-i ibolyát a Jászai Mari Színházban... Egy régi operett - új feldolgozásban Csak a saját fülemnek hittem el, a Montmartre-i ibolya igenis jó operett. Tele van fülbe mászó, már-már sláger erejű dallamok­kal, a zene felüdít - a történet, vagy inkább a mese, fordulatos, szórakoztató, jól ellenpontozza az érzelmességbe hajló epizódo­kat a humor. Mindez indokolja a Tatabá­nyai Jászai Mari Színház válasz­tását, ha már elkerülhetetlenül kell a repertoárba operett, hiszen a nézők egy része csakis ezért ül be a színházba, legyen ez egy rit­kábban hallható, mégis üdítő ze- néjű Kálmán-mű. Az 1930-as években írt eredeti szövegkönyv egy kissé felfris­sült, maibbá vált. (Kár, hogy a színlapok manapság eltitkolják, kik fújják le a port a régi történe­tekről.) A három bohém, éhező és nyomorgó párizsi művész, a festő Raoul, a költő Henry, a mu­zsikus Florimond például nem ismeretlen jótevőjük kegyes ajándékaként jut pénzhez, hanem Fortuna istenasszony kegyes hozzájuk, a lottón nyernek há­romezer frankot. (Bizony szpon­zoráltatni kellett volna a bemuta­tót a Szerencsejáték Rt.-vel is...) Ez a pénz végül is elég lenne bol­dogulásukhoz, karrieijük meg­alapozásához, ha nem kellene ki­váltaniuk a kegyetlen nevelőapa karmaiból a szép hangú virág­áruslányt, Violettát, aki eredeti­leg Ibolya, és aki valóságos kis virágszál Párizs híres művészne­gyedében. Értékét és tehetségét persze csak jóval később ismerik fel, ahogy a való életet sok minden­ben utánzó operettekben lenni szokott, hiszen a szerelem vak, a szerencse pedig világtalan. De azért a végén minden jóra fordul, hogyan is lehetne másként egy operettben. Nem lehet az élet olyan igazságtalan, hogy ne ta­lálná meg ki-ki a párját, elképzel­hetetlen, hogy a nézők sírva men­jenek haza egy operett előadása után. (Ha csak nem annyira rossz, hogy sírni kell tőle!) Nos, itt nem erről van szó, sírni egyáltalán nem kell, sőt, mindkét szemünk nevethet. Igazán profi operettelőadás született a Jászai Mari Színházban. Ez jórészt a rendező, Bor József érdeme is, aki sok remek játékot talált ki színészei számára, látványosan koreografálta a jeleneteket, úgy, ahogy egy igazi operetthez illik. A színészek közül is mindenki tud énekelni, ami ugyan nem kü­lönösebb érdem, mégis érdemes kiemelni. Különösen a debütáló, végzős főiskolai hallgató, Lugosi Klaudia hangja gyönyörű, tisztán csengő és a magas regiszterekben is szépen szól. Bizonyára más szerepekben, színházakban is „felfedezzük” még, hiszen min­den adottsága megvan a zenés színpadhoz. Látványos hátteret teremtettek a játékhoz az epizodisták is - a színház stúdiósai, tatabányai tán­cosok. Nem éreztük, hogy amatő­rök a hivatásosok között.-g.-g.­A boldogság egy pillanata. Jó hírt hoz a végrehajtó. Együtt az öt főszereplő: Bor Viktor, azaz Florimond, az operettszerző, Lugosi Klaudia, azaz Violetta, Montmartre kis virága, Schwimmer János, Spaghetti, a végrehajtó, Dézsy Szabó Gábor, Henry, a költő és végül Nyári Zoltán, a festő, Raoul szerepében „Félelem nélkül szálltam le a bányába, mert a pokol mögöttem volt” Bányászkislánnyal „holtodiglan”... „Bányász kislányt óhajt szívem, ki szívéből bányász le­gyen...” Mátsay László tatabányai nyugalmazott főaknász Tatabányán találta meg azt a „bányász kislányt”. Negyven­hat esztendőt morzsoltak le együtt boldogságban, felesége haláláig. Mátsay László szívesen mesél életéről. Ház a VI-os telepen Mátsay László apja Tata­bányán a VI-os aknán dolgo­zott vájárként haláláig. Mát­say Kálmán, az apa, két fiút és egy lányt nevelt. Mindkét fia bányász lett, lánya pedig bányászfeleség. Mátsay László máig éle­sen emlékszik minden ut­cára, minden emberre a tata­bányai VI-os telepen, ahol afféle mezítlábas bányász­gyerekként testvéreivel, paj­tásaival felnőtt. A hat elemi elvégzése után került a Liba­dombbal szembeni Szénipari Előkészítő Iskolába. Bátyja addigra kijárta a polgárit, s így a két testvér egy osztály­ban tanulta a szakma alap­jait. A bátyját, aki igen jó ta­nuló volt, az előkészítő el­végzése után, 1934-ben fel­vették a MÁK Rt.-hez dol­gozni, majd elküldték ta­nulni Pécsre a Magyar Kirá­lyi „Péch Antal” Bánya-, Kohó- és Mélyfúró Ipari Kö­zépiskolába, ahol 1939-ben érettségizett. Nagybánya. Háború Mátsay László a XII-es aknában kezdett dolgozni. Volt kuplisgyerek, húzató, csapatcsillés, segédvájár, vá­jár. Ezzel a szakmai gyakor­lattal küldték Pécsre tanulni a "Péch Antal" nevét viselő bányaiskolába. Két év után az iskola Nagybányára köl­tözött. Istenem, mennyi kép készült ott! Tatabányai, do­rogi, sárisápi, gántbányai, recski társaival lakott és ba­rátkozott egy szobában. Nagybányán épp hogy el­kezdte a negyedik osztályt, amikor behívták katonának. Érettségi helyett a keleti fronton találta magát. Orosz­fogságba esett 1944 kará­csonyán. Vorosilovgrádban egy mozdonygyárban dolgo­zott. 1946. szeptemberében hazaérkezett Tatabányára, 52 kilogramm volt, ám há­romheti pihenés után jelent­kezett a bányához. A XII-es aknára ment vissza, ahonnan Pécsre küldték tanulni. Aknászként a bányában Iskolája akkor éppen Diósgyőrben működött, rög­tön írt nekik, s még az év novemberében folytathatta tanulmányait, 1947. június 18-án megkapta érettségi bi­zonyítványát. Huszonnyolc esztendős volt. Itthon ismerkedett meg egy „bányászkislánnyal”, Pálházi Erzsébettel, felesé­gül vette. Laci bácsit Orosz­lányba helyezték aknásznak á XVIII-as aknára. Fabiztosí­tással dolgoztak. Jó közös­ségben dolgozhatott. De be­árnyékolja örömét, a XVII- es aknán 1948. július 22-én, egy benzines biztonsági lámpa miatt bekövetkezett sújtólégrobbanás. Négy bá­nyász vesztette életét. Tatabányára 1952 január­jában került vissza a XII-es aknára. Szellőztetési felelős lett. Nagy felelősség volt az. Előtte két évvel 82 áldozatot követelt itt a sújtólégrobba­nás. Néhány év után Mátsay Lászlót főaknásszá léptették elő, kapott egy termelési te­rületet. Nagy megtisztelte­tés, de vele a felelősség is megnőtt. Széncsaták kora A XH-esen ebben az idő­ben már fejlettebb biztosító berendezéseket használtak. A széncsaták idejéről kicsit kesernyésen beszél Laci bá­csi, mert agyonhajszolták magukat, másrészt voltak „sztárok”, akiknek több em­ber dolgozott a keze alá, úgy értek el ezerszázalékos (!) teljesítményt... Sokat kellett dolgozni. Ám soha nem jutott eszébe, hogy otthagyja a bányát, mert minden sejtje odavon- zotta. Nem félt a föld alatti munkától. A háború, a fog­ság után úgy érezte, a leg­rosszabb, a pokol mögötte van. Azt mondja elismerték. Kitüntetéseit őrzi, akárcsak a feleségéét, aki nyugdíjazá­sáig szintén a vállalatnál dolgozott. A múltba merülve Amikor 1974-ben nyug­díjba ment, a Barackosban béreltek kertet. Mint afféle városiak nem értettek a ker­tészkedéshez, de megtanul­ták. De még mennyire! Me­gyei kitüntetést kaptak a kertjük műveléséért. Sajnos, imádott felesége beteg lett, s elhúnyt. Laci bácsi úgy érzi, itt van vele, a szívében. Csodálatos asz- szony volt, ezt nem győzi hangoztatni. Egyetlen fiúk, aki geológusmérnök, kiment Amerikába. Oda nősült, két gyereke amerikai. Sikeresek. Csak az anyai szív nem bírta elviselni, hogy egyetlen gyermeke a világ túlsó vé­gébe emigrált... Laci bácsi most emlékei rendezgetésével, gondolko­dással, olvasással tölti idejét. A 77 éves főaknász lélekben még mindig járja az egykori XII-es akna köziéit... Madarász Anna

Next

/
Thumbnails
Contents