Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1941
László Gyula 1864. IX. 25.—1942. I. 31. I. Mélyen meghatott lélekkel állok meg e ravatal előtt, midőn ama szomorú kötelességnek és megbízatásnak teszek eleget, hogy a tanári testület nevében és megbízásából búcsúszavakat mondjak az örökkévalóság útján elindult kedves kartársunknak t László Gyulának. A búcsú mindig fájdalmas, bizonyos értelemben temetés, temetés akkor is, mikor nem végső, hanem csak hosszabb elválásról van szó. Ez a búcsú azonban végső búcsú. A nagy útra induló kar- társunk néma ajkai azt jelentik s Az én orcámat nem látjátok többé. És mégis úgy érezzük, hogy ebben a fájdalmas búcsúban, mint minden igazi fájdalomban, van valami felemelő, valami magasztos. A test porrá lesz, mert porból vétetett, de a személyiség, a lélek megmarad továbbra is. Az igazi érték el nem veszhet. S ha hiányozni fog is az ő lekötelező egyénisége közülünk, valójában mindig itt lesz közöttünk, hogy hirdesse az élet diadalát a halál fölött. Az ő szép életével az emlékek sokasága rajzik fel lelkűnkben. László Gyula kartársunk akkor jött hozzánk, mikor az unitárius és a magyar élet a legvírágzóbb volt. Idejövetele egybeesik azzal az idővel, mikor kollégiumunk hatalmas épülete elkészült. A történelem folyamán át János Zsigmond rövid uralkodása kivételével ebben az időben volt egyházunk a leggazdagabb, intézetünk mindenképpen a legnagyobb reményekre jogosító. Boldog örömünkben el sem tudtuk képzelni azokat a nagy csapásokat, melyeket a világháborút előidéző ördögi munka mi reánk zúdított. Ebben a boldog időben, a régi nagy Magyarországon, László Gyula, a kiváló képességgel és tehetséggel megáldott testnevelési tanár Kolozsvár sportköreiben, a nevelés munkájában kiváló nevet biztosít magának. Tanítványai s ezek között intézetünk ifjúsága a versenyeken nyert babérokat az ő szakavatott munkásságának köszönhetik. Az tette őt boldoggá, ha tanítványai a versenyeken a pálmát elnyerhették. Amikor a magyar ég tartósan beborult, a változott viszonyok között, a kiuzsorázott, javai nagy részétől megfosztott intézetünkben tovább folytatta a nevelés munkáját mindaddig, amíg a közoktatás- ügyi törvények nyugdíjba vonulásra nem kényszerítették. A munka és sport szeretete azonban sohasem lankadott lelkében, de az ifjúság iránt való szeretete sem. Nyugdíjban léte alatt is állandóan érdeklődik, a sport, a testnevelés ügye iránt, s minden alkalommal buz- golkodik, hogy vizsgán a versenyzők jutalomban részesüljenek. Mint
