Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1916
— 8 és lesz-e eiég higgadtságom, türelmem elviselni a bántódásokat is? Mikép fogom tudni vigasztalni a szenvedőt, főleg az özvegyet és árvát; el tudom-e fojtani könnyeimet a koporsók, a sírok mellett s mikor egyesek megtörve, mély gyásszal állanak meg kedveseik sírhantjánál: tudni fogok-e én akkor is reménnyel, hittel és bizalommal tekinteni az égre - az örökélet forrására? Hogy fogom teljesíthetni hivatásomat, feladatomat a szegénynek kunyhójában avagy a gazdagnak fényes hajlékában ? Minő erővel, minő viselettel fogok megállani a betegnek ágya mellett és fogom meg végbúcsura talán épen ragályos betegségben haldokló keresztény testvérem kezét? Sok hasonló gondolataim miatt el nem feledem azt az időt! Mintha egy ür tárult volna fel előttem addigi tanulmányaim kicsinysége és az élet kötelességek nagysága miatt. Először éreztem életemben, hogy mily kicsiny, mily semmi az ember azon a nagy munkatéren, azokkal a kötelességekkel szemben, melyek előttünk állanak! Pedig mily keveset láttam még akkor abból, a mi eljövendő vala. Szerettem volna most már más pályát kezdeni, hol gondolataim szerint inkább megfelelhetek feladatomnak, hol megtarthattam volna vidámságomat s napi munkám elvégzése után, nyugodtan, gondok nélkül hajthattam volna álomra fejemet. De betelt a jó Isten akarata. S azt hiszik, hogy mikor lelkészei pályámat tényleg megkezdtem; mikor az emberekkel az érintkezést többé ki nem kerülhettem; mikor már a munkatér teljes felelősséggel előttem állott; mikor azt éreztem, hogy a további munkámról már nemcsak tanáraimnak, nemcsak szülőimnek és önmagámnak, hanem embertársaimnak és Istennek is felelős vagyok; azt hiszik — mondom — hogy csökkent aggodalmam, az önmagámmal való küzdelmem? Nem, sőt megsokasodott. Könyveim olvasásában, álmatlan éjszakák gondolataiban kerestem, gyűjtöttem az erőt. Ekkor viszhangzoít életemben először e szózat lelkemben: „az én életem nem az enyém, hanem azé, aki engem elbocsátott“. Az önkíizdelemben a feladat nagysága, erőm kicsinysége lesújtott s először éreztem életemben, hogy minden tanulásom mellett az életből alig tudok valamit s először villant meg agyamban, hogy miben áll e mondás igazsága: nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. Küzdelmek között vergődve, az ember ilyenkor arra a pontra jut, hogy megrémülve a kötelességek sokasságától, a teljesítéshez kivántató erő nagyságától
