Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1916

2. Tanévmegnyitó beszéd.

Mondotta Gálfi Lőrinc dékán.

Nagyérdemű közönség! Nemes ifjúság !

Mint akadémiánk dékánjának, nekem is van az elmondottak után még egy nehány szavam Önökhöz tanévünk megnyitása alkalmávalÓhajtanám, hogy tanulási időszakunk nyugalmat és lelki megújulást nyújtson azoknak, akik falai közé jöttek. Óhajtanám, hogy alma materünk csendes sziget legyen abban a viharzó tengerben, amely már oly hosszú időn át tombol. Óhajtanám, hogy ne is említsem a háborút, ezt a nem a mi akadémiánkra való tárgyat, amely már két esztendőn keresztül lelki életünkből oly nagy részt foglalt le magának. És óhajtanám, hogy egész valónkat töltse el valódi feladatunk, az Istennel és az ő országával való foglalkozás.

Azonban sajnos, mindez csak kegyes, de elérhetetlen óhajtás jelen tanévünk megnyitásánál is. A nagy világháborúban benne vagyunk, benne élünk és mozgunk, és a mostani tanévünk kezdetén még inkább elfoglal, mint a megelőző években. Ott van az álmunkban és ébrenlétünkben, imádkozásunkban és napi munkánkban, mindennapi kenyerünkben, sőt az általunk szívott levegőben is. Otthonukra és családjukra, barátaikra és ismerőseikre is alig gondolhatnak anélkül, hogy abban a világháború részt ne követelne.

De az egyéni érzéseken és veszteségeken túl akadémiánk is nagyon megérzi e háború romboló hatásait. Hiszen a tudomány már a régi világfelfogás szerint a múzsák birodalmához tartozik, akik a fegyverek zajában elnémulnak. E tanév munkaidejének két hónapját elvesztettük, s amikor most munkához foghatunk, látjuk, hogy az időn kívül még sok mindent elvesztettünk. Első éves hallgatónk egy sincs, mert hőseink között harcolnak hazánk védelmében nem csak azok, akik intézetünk hallgatói szerettek volna lenni, hanem azok is, akik felvételükért tényleg folyamodtak.