Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1915
- 32 — tett az emberiségnek a múltban, amikor még más tudomány tehetetlen gyermekkorát élte. Hősöket, vértanukat és szenteket olyan nagy számmal teremtett, amilyennel még egyetlen tudomány sem dicsekedhetik. S a világ üdvözülésének eszközlői mindig a tudomány hősei, vértanúi és szentjei voltak és lesznek, akik az emberi erényeket gyarapítják, a bűnöket pedig apasztják. De nagy szolgálatai .a teológiának nemcsak elismerést, hanem befolyást, kiváltságokat és hatalmat is adtak, amelyek elbizakodottá, önhitté, sőt tán sokaknak a gondolkozásában megközelithetetlenné, összehasonlíthatatlanná, ember- és természetfölöttivé is tették. Azt képzelte magáról, hogy az emberi üdvnek Tegyetlen tökéletes és kizárólagos forrása, és még tudománytársait is a maga alárendeltjeinek tekintette. A tizenkilencedik század még ezt az önhitt teológiát örökölte a maga elődjétől. De a tizenkilencedik században a többi testvérek is megnőttek, erősekké és tekintélyesekké, hasznosakká és függetlenekké váltak. Az elsőszülöttségi előjogok annál értéktelenebbek lettek, minél önhittebb módon hivatkozott reájuk a teológia. És a huszadik században már minden tudomány teljesen egyenlő jogú, s értékét mindeniknek csak az dönti el, hogy mennyire tud az az emberiség üdvének előmozdítására szolgálni. A legnemesebb emberi törekvéseknek, vágyaknak, gondolkozásnak és jellemeknek zászlóvivője mindig a teológia volt a múltban is, és az lesz a jövőben is. Ilyen értelemben a teológia Isten szava, a tisztult emberi érzés, gondolkozás és tapasztalat rend- szerezője és eszményi összegezője, amely irányt ad, Ítéletet mond és minősít minden emberi cselekvést. Nemcsak a múlt tudománya tehát a teológia, hanem a jövőé is mindaddig, amig az az ember hitét egy szebb jövőben, az emberiség haladásában, a szépnek, jónak és igaznak győzelmében, vagy teológiai nyelven az élő istenben, fel nem adja. Kétségtelen, hogy sok okunk van éppen napjainkban arra, hogy az emberiségnek az élő istenbe vetett hitét megrendültnek gondoljuk. A háború a maga borzalmaival és aggodalmaival az eszményit, a lelki szükségeket tagadhatlanul háttérbe szorították. Nem egy csüggedő és kétségbeesett lélek sóhajt fel: Hol van hát az élő isten, hogy tűri a földnek pokollá való átváltoztatását?