Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1914

ritkábban alkalmazták. Ugyan kinek is volna kedve és türelme ehhez a vakondok munkához: túrni a földet, mig elég mélyen beástuk magunkat s aztán várni napokon, esetleg hosszú heteken keresztül, hogy történjék valami, hogy „később legyen“ (warten, bis es später wird“). Hogy illik ez a türelmes, kitartó munka a magyar temperamentumhoz, a történelmi magyar virtushoz?

Az a magyar {huszárönkéntes, aki Boroszlóban az őket körülvevő, becéző, tenyerén hordó, pezsgőbe fullasztó közönség kívánságára az asztalra ugrott s egész német tudományát összeszedve ezt a beszédet vágta ki, a mivel fanatikus hatást keltett: „Mi magyarok nem tudunk németül, de magyarán verekedni igen“; talán nem is gondolja, milyen híven, milyen igazán, milyen találóan jellemezte ezzel a magyar baka temperamentumát, a türelmes kivárás elviselhetetlenségét, a támadás, a roham szilajságát és a hozzá nem illő orvtámadás gyávaságát.

Veszteségekkel teljes, de igazi iskola volt ez is nekünk. Most már túl vagyunk ezen is. Már megtanultuk, hogy a háború rettenetesen fejlett technikai eszközei mellett ma már anachronizmus, sőt több: öngyilkosság ez a meggondolatlan virtuskodás, ez a veszély torkába szaladás. Igaz, hogy drága, nagyon drága tandijat fizettünk. Sok szép szál magyar fiú élete, épsége, sok magyar anya és feleség arca rózsái, sok magyar apa és testvér lelkének derűje árán vettük meg ezt a drága tanúságot.

De van még más oka is az én bizalmamnak. A haditudósitások- ból azt olvasom, hogy az oroszok most már nincsenek olyan roppant bővében az embernek, ágyúnak és muníciónak. Mesés dolgokat hallottunk és olvastunk arról, mennyire nem kímélték az emer- anyagot és mennyire pazarolták a muníciót. Egyes emberekre ágyúval lőttek. Egész völgyeket, hosszú hegygerinceket öntöztek be ágyutüzzel, géppuskagolyóval, ahol csak egy lelket is sejtettek. Azóta mi is derekasan, de különösen Hindenburg ismételten is gondoskodott arról, nehogy belefulladjon ágyúi és gépfegyverei bőségébe. Keresse inkább e célból a Mazuri tavakat. Annyi ágyút elszedett tőlük, hogy meg se tudta számlálni. Háromszázszor is megszámlálta s mindannyiszor több jött ki s az ember igazat adott annak a glogaui iskolának, amelyik a negyedik gimnázista Hin- denburgot számtanból megbuktatta. Miért is nem tanulta meg jobban az összeadást? .

— 60 —