Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1911

— 19 —

szó, de csak «recreatrice» vagyis «ujjáteremtő» értelemben, mert más különben a creatio ex nihilo megoldhatatlan nehézségébe ütközünk.

Mi már most az intuíció? Midőn valami hat reánk, azt szellemünk, mondjuk az öntudat, felfogja, magából kivetíti s magával szembesíti, teszi pedig ezt azért, mert a ráható tárgy hatása alól szabadulni akar, hogy egységét megőrizze, hogy magát állíthassa. Ahol már most az Én és a Nemén találkoznak, oda kell a megismerés végső kivillanását elhelyezni; az önmagát állító szellem megrendülésének végső aktusában, melyhez megfigyeléseink el nem hatolnak, ott van a megismerés, melyet intuíciónak nevezhetünk.* Az öntudat ezen megszorításai, melyekben az intuíció létrejön, leírhatatlan, momentán villanások s maga az intuíció épen az a pont, ahol az öntudat azt tudja meg, hogy ő az, ;uki az elkülönített képpel összeesik, s épen ebben az önszemlélésben rejlik a megértés csirája. A megismerésnek ezen elemi élettüneménye nagy jelentőséget nyer a művészi alkotásban, amikor egy Michel Angelo elementáris erővel hajítja bele Mózes ideálját az alaktalan márványba s egy pár csapás után már kialakulnak a hatalmas terv körvonalai s a szellem intuitiv pillantása jelentést lehel a brutális márvány- tömbbe.

S most lássuk a fogalomnak egy másik magasabb jelentését, melyet másodlagos intuíciónak is nevezhetünk. Ennek értelme pedig a következő:

Midőn az öntudatos szellem az elsődleges intuíció segítségével a körülötte elterülő lények centrális jelentését vagyis értelmi alkatát (intellectualis structura) megismerte, s elrendezte, egyúttal önmagának mint ezen ismereti világ alkotójának is tudatára kell ébrednie. Midőn a megismerés discur- siv munkáját elvégezve a kauzális nexus okozta kötöttség alól fölszabadul, az Én mintegy megbővíílve, meggazdagodva ragadja vissza magát egységébe, honnan átfogó pillantást vet nemcsak az egyes tárgyakra, hanem egész ismereti vilá* Böhm: Ember és Világa II. k. A szellem élete 94 1.

2*