Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1909
Kanyaró Ferenc Az Unitáriusok Magyarországon egyik mennyei gyönyörűséggel vagdalkozó lapján van egy arckép, egy beszédes, egy áruló arckép. Egy szinte félelmesen okos fej: fent csupa homlok, lent akaratos állat borító szakálerdő, melynek selymes-szőke simaságára és szelídségére durván rácáfol a szálaknak mesterkélt fegyelmezettsége; közbül a gyakori remegtetés- től tágra nyílt orreimpa, melynek eleven feszültsége csaknem nyugtalanító ellentétben áll a pápaszemét levetett szempár bágyadt révedezésével. Maga a rajz is olyan ellentétet lehellő, mint az arc : csupa stilizálás, csupa imperátor-imitáció, s mégis annyira egyéni, annyira jellegzetes, annyira igaz, hogy szinte megdöbbent. Aztán az a sajátságosán révedező tekintet! Azt hinné az ember, befelé néz, ha széleinek gyanakvó hunyor- gatása el nem árulná, hogy most is résen van, hogy behúnyva is őrt áll. Ki ez az ismerős arc ? Az aláírás azt mondja: effigies Georgii Blandratae. Lehet. De aki látta és megfigyelte valaha a leckét kikérdező Kanyarót, az nem Blandratát, hanem Kanyarót fogja látni és fölismerni benne. Ilyen lehetett volna Kanyaró — ha megéri — 55 éves korában. Az unitárius hitelvek nagyhírű kovásza, ágense és liferálója egyszemélyben, a sima olasz doktor így kerül a véletlen pajzán szeszélye folytán egy gyékényre tetteinek megéneklőjével, a magyar történetíróval. Nem nagy eset, de aki az arcvonásokban keresi és találja meg az embert, az elgondolkozhatik rajta s ha nem fél az összevetéstől, akár messzemenő következtetést is vonhat belőle. Kanyaró túlontúl is szerette az ilyen egybeállításokat és összevetéseket, amiket a véletlen szeszélye kínál föl alkalmi
