Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1906

8

fölött az ég. Hányszor reánk szakadt a megsemmisüléssel fenyegető nagy éjszaka, hányszor kellett kinzó önmegadással, lázfakasztó önmegtagadással tűrnünk a gyáva pöffeszkedés, a telhetetlen gőg ökölcsapásait, mig két karunk bilincset csörgetett.

Önérzetben megfogyatkozva, büszkeségben megalázva, oltárainkban meggyalázva vártuk és várjuk a hajnalt. Vártuk és várjuk, de nem jött, de nem jön. Ettük a hontalanság kenyerét s vele soha el nem oltható keserűséget ettünk.

Oh Rákóczi, minek dobogtatod úgy sziveinket, ha néma csont-karod hallgatásra int ?! Kurucok nagy fejedelme, mi örök eszményképünk, mi országtalan nagy királyunk, Rákóczi Ferenc, minek mutogatod az ígéret földjét, ha a „pro libertate“-lobogót nem engeded kibontanunk! ? Azért-e csak, mert nem hiszesz bennünk ?

Azért-e csak, mert gyöngéknek és kislelküeknek, csüggede- zőknek és állhatatlanoknak ismertél a múltban? Azért-e csak, mert nem telik örömed a labancirtó testvérharcban ? Vagy azért, mert azt hirdeti néma ajakad: „Meghalni már tudtok a hazáért, most tanuljatok meg élni is, magyarok. Élni, de nem ötletszerüleg, de nem a múló percek végletes hevülékenységében, nem a szalmaláng lobogásával, hanem az egész életnek öntudatos, tervszerű munkájával, a nagy feladatok átérzésével, a kötelességérzet lélekeltöltő és lélekemelő tudatával! ?“

Vagy azért, mert — nem, ne fordítsd el tőlünk tündöklő arcod, kurucok koronázatlan fejedelme! Ha a messze idegenből lelkesíteni tudtál, ne hagyj itt most, hogy itthon vagy, hogy a miénk vagy újra.

„Kevéssel volt s van bűnünknél több erényünk“ — igaz, hej, mennyire igaz, de az a kevés, az a kevés téged rajongva szeret, mi nagy fejedelmünk, az a kevés érted élni, halni kész, az a kevés mindig elég lesz, hogy oda kiálthassuk: „Üsd az orrát, magyar, aki bánt.“

Hadd jöjjön hát, ha jön, aminek jönni kell. Ott leszünk. Hadd. szakadjon ránk száz tengere a megpróbáltatásnak, ha nem telt be még a pohár, ha még nem bünhődtük meg a múltat s a jövendőt. Hadd sírja keservét a bús tárogató-szó, amig „zöld erdő harmatját, piros csizmánk nyomát hóval lepi be a tél.“ Hadd,