Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1905
— 5 — A székely dialektusokra nézve is áll az, a mit Petőfi valahol a pusztáról mond, hogy szépségét sűrű fátyol fedi s azt csak a jó ismerősei előtt szokta levetni. Arra azonban, hogy vele jó ismeretséget köthessen valaki, idő kell. De aki nem sajnálja a fáradságot, s akinek nem derogál tamilt ember létére is beszélni székelyül, beszélni egész komolysággal, nem pedig csak úgy komázva: az előtt bizalommal nyílik meg a székely népiélek s az nem bánja meg, hogy nem a Malonyay-féle vezető csatornákon keresztül, hanem közvetlenül ivott e forrásból. Az ilyen ember nemcsak ethno- graphiai, hanem nyelvi szempontból is ejthet olyan megfigyeléseket, amikhez más úton soha nem júthatna. De mert ez sok időbe s fáradságba kerül, kevesen szánják rá magukat; mi pedig, akik benne születtünk, ha hazakerülünk, halljuk mindennap s magunk is e nyelvet beszéljük, de tán éppen azért, mert minekünk természetesnek tetszik, a különösségek nem tűnnek föl: vagy ezért, vagy indolenciából, vagy éppen, mert a dolog fontos voltát nem látjuk be, elég az hozzá, hogy a megfigyeléseket megtenni rendesen elnni- lasztjuk. Ez főképpen az oka, hogy az út, melyre léptem, eleddig töretlen volt; a székegységben divatozó igealakokkal mindez ideig jóformán senki tüzetesen nem foglalkozott. Geleji Katonától egész Simonyiig emlegetik ugyan a székely igeragozás különösségeit, de mostanáig e különösségeket rendszerbe foglalni nem igyekeztek. Végül a múlt évben jelent meg Erdélyi Lajosnak e tárgyban olyan tanúlmánya, amely legalább Háromszékre nézve e kérdés egy részét csaknem végleg tisztázta.1 Nem az írhatnáinság viszketege utolsó szombatos« címen le is adta. Ebben a Nyikó mellett levő Kadicsokat nem is egyszer Radäcsnak írta, megajándékozott minden egyes falut egy-egy tőle feltalált költői epithethonnal; csak mosolyogtam magamban a dolgon. Amikor azonban már az én kedves pátriámat szilvaaszalós Tarcsaj alvónak keresztelte, bosszankodni kezdtem. Rongyos-ncmös annak az ő becsületes neve; tudja azt a gyerek is. De azért csak mentem tovább. Hanem aztán egy hegyen a szekér megállóit s ott amíg a székely kocsis more patrio rázná a lovak üstökét, Malonyay érdeklődni kezd a jámbor állatok hogyléte felöl, amire a székely azt mondja: «éhesek ük aszondom«. I)e ekkor már földhöz csaptam az újságot. Nem volt kedvem velük Bözödújfaluig szekorezni. Hát így nem tudhattam meg az utolsó szombatos sorát. 1 Erdélyi Lajos: Időalakjaink és módjaink a háromszéki nyelvjárásban. (Nyelvtudományi közlemények XXXV, 3 -4. 1905.)
