Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1903
Jókai Mór. Az idei tavasz gyászt hozott a nemzetre. Irodalmunk legnagyobb büszkesége, a magyar regényírás fejedelme, Jókai Mór, meghalt. Az elsíratás konvencionális falhasogató hangja azonban nem illik sem az ő emlékéhez, sem a mi kegyeletünkhöz. Nem a halálával váltott jogot az örök életre ; már életében halhatatlanná lett. Pályafutása kész regény^ élete história, neve fogalom. Hatvan éven keresztül dolgozott szakadatlanul. Olyan termékenységgel, hogy a világirodalomban is csaknem páratlanul áll s olyan időben, amikor olvasni is csendháboritás, irni meg egyenesen merénylet volt. Mégis ráért sok egyébre is. Mint gyermek- ifjú, mint a Petőfi barátja, ott van a szabadság, egyenlőség és testvériség zászlóbontói közt s karddal és tollal segít a Kossuth katonáinak történelmet írni. A gyász napjaiban, az elborulás nagy éjtszakájában az ő lelkében vetett legerősebb lobbot az égő csipkebokor. Hitet prédikált s föltámadást hirdetett. Talán megfojtott volna a keserűség, ha nem ihatunk humorának édeskeserii cseppjeiből, talán összeszakadt volna fejünk fölött az ég, ha a Garamvölgyi Ádámok elő nem szedik a lomtárból a mi régi fegyverünket, a passiv resistentia „csak azért is“ virtusát. Ősi magyar fegyver s nem kell reá „passus“ t kérni. Milyen szere-
