Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1902

I3en.cédi Grergely.

36 évi buzgó, lelkiismeretes és odaadó munkásság után 1902. szeptember 15-én tartott igazgatósági ülésünkön e szavakkal búcsúzott el tőlünk : „Az ily kis embernek nincs miért ünnepelnie, mert érdeme nincs, csak kötelessége. Kötelességem teljesítettem, tehát érdemet nem szereztem. Nincs tehát helye az ünnepeltetésnck.“ Egészen váratlanul szót kért, hogy elbúcsuz- hassék. Az igazgató válaszolva búcsúszavaira, jelezte, hogy a tanári kar ünnepélyes keretben akarja méltatni hosszú, érdemes működését. Erre adta fennebb idézett válaszát. Hiába volt több felszólalás, kérés. Megmaradt szilárdan elhatározása mellett. Sőt kijelentette, hogy a tiszteletére rendezendő búcsuestélyen nem fog megjelenni. Nem tehettünk egyebet, méltányoltuk elhatározását és elveit. Lemondottunk az ünnepélyes elbúcsuzás gondolatáról.

Lehet, hogy jelenlegi vállalkozásom sem fog találkozni elvi jóváhagyásával. S még sem tehetem, hogy ez intézet értesítőjében, melynek ő 36 munkabíró évnek tevékenységét, szorgalmát és ambitióját szentelte, meg ne emlékezzem róla. Lelkemben úgy vagyok meggyőződve, hogy mulasztást követnék el egyházunk s nevelésügyünk kárára. Ezt pedig nem venném lelkemre.

Búcsúszavai rövidek, tömörek, tartalmasak. Benne van azokban egész jelleme, egyénisége. Ritkán alkalmazhatni oly igazsággal a franczia író szavait: a stílus az ember, mint nála. Az ő példájára tekintve, abban az irodalmi vitában, mely a 60-as években Brassai és Szász Károly s hiveik között oly magas színvonalon lefolyt s melyben Arany is résztvett, azok pártjára állanék, akik azt állították, hogy az irodalmi művekből következtetéseket lehet v onni íróikra. Ha egyháztörténeti közleményeit, nagyjaink élettör