Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1901
107 maga Farkas is kezd emelkedni hivatalában: 1838. szept. 12. valóságos fogalmazóvá lesz. Hanem mindez már késő: egészsége oda van. Különben is egész életében gyenge egészségű volt. Sokszor gyötörte láz, mely néha annyira előfogta, hogy végrendeletet is csinált. 1830 óta pedig lábában érzett fájást. Ettől kezdve nyaranta fürdőkre járt; de 1841-ben már nem mehetett. A betegség nemcsak testét kínozta, lelkét is búskomorrá tette. Bántotta, hogy folytonosan teste ápolásával van elfoglalva. Pedig jegyzi meg — „ennél vannak szentebb kötelességek, melyek előtt a test semmi, mert nemcsak arról kell gondoskodnunk, hogy éljünk, hanem hogy nemesen éljünk.“ Talán az ő szigorú ítélete, melylycl minden cselekedetét megszokta ítélni, nem találta úgy, hogy nemesen élt, mi páratlan igazságossággal állíthatjuk, hogy úgy élt és ezt érezték kortársai is, midőn meghallották a szomorú hirt, hogy Farkas Sándor 1842. febr. 2-án este felé meghalt. Tengernyi nép kísérte ki utolsó útjára a korán elhunytat és mindenki érezte, hogy még ezzel nem rótta le háláját és tiszteletét az iránt, ki oly nemes lélekkel élt hazájának. Az élő kegyelet díszes emléket emelt porai felett, mely magasan emelkedik ki a többi gyászemlék közűi, mintha Farkasnak még kőbe vésett képmása is őrszemekkel tekintene végig a városon és figyelné, vájjon az lett-e már hazája, a minek ő álmodta: szabadságnak, jogoknak hazája, erős nemzet erős hazája, nagy, tisztelt és becsült világszerte ? * * * Vájjon az ilyen férfiú megérdemli-e, hogy elfeledkezzünk róla? Ne becsüljük túl Farkast; voltak nála nagyobb tehetségek, erősebb akaratú és szerencsésebb férfiúink. Az ilyeneket meg is tudjuk becsülni. De jog-e ez arra, hogy a kisebbekről megfeledkezzünk. Farkas megérdemli az emlékezetet, mint ember, mint író, mint hazafi egyaránt. Mégis legföllebb csak annyit tudunk róla, hogy utazott Amerikában. Ez kegyeletlenség. Kivált irodalmunk történetét éri e vád. Maga az Akadémia sem tartotta méltónak, hogy
