Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1901

84

hanem a megjelenő könyveket meg is veszi. Sőt nemcsak megveszi a könyveket, hanem kikölcsönzi másoknak is, főuraknak, polgároknak, papoknak, tanítóknak, nőknek. íme a kormányszéki fogalmazó, mily nemes példával jár elől, — csak legyenek, akik kövessék.

Az ő nemes búzgóságával azonban nem versenyezhetett senkié sem. Szinte szenvedélyéé fokozódott benne az irodalomnak szeretetc. „Férti korhoz közelítek, — Írja egyik levelében — (Gedő Józsefhez, 1827. okt. 9.) s a mint az élet csalódási tünedeznek, minden nap valóbbnak találom, hogy az élet minden hiúságát, minden fényét csak a szeretet éli feljűl," Az ő szerelmének tárgya a haza, az irodalom, a nyelv volt. Mennyire tud lelkesedni, mikor az akadémia, a nemzeti nyelv ügye, Széchenyi nagy eszméi kerülnek tárgyalásra az országgyűlésen, hatnak országszerte. Elénk figyelemmel kiséri az irodalom termékeit. Különösen tetszik neki a Tudományos Gyűjtemény, mikor Vörösmarty veszi át szerkesztését. Lelkesedés fogja el, mikor tapasztalja, hogy Széchenyi művét a Lovakrúl „valóságos dűhvel“ olvassák Kolozsvárott. „Ily embertől megjelent munka, irja Gedőnek (1828. ápr. 30.) — ki Magyarország és Erdély első ifjainak értékkel és tudománynyal tónust ad s magyarul! oly virágzó és lelkes nyelvvel, melyhez kevés írót hasonlíthatunk! ennyi tudománynyal s nemzeti közérzéssel! Ezek elbámították a hetykeséghez szokott s mindent csak a születéssel elérni kívánó ifjakat s pirulva döbbennek meg semmiségükön. “ Széchenyit Farkas egyébként is nagyon becsülte. „Gr. Széchenyi most dolgozik, •— irja egy másik levelében (1829. rnárcz. 30.) —- egy nevezetes és a mostani szükségünkhöz a legszükségesebb munkát: A Nemzeti Hitel (National Credit.) A mit belőle láttam, s a mit Wesselényi elbeszéllek, éppen mintha szivemből volna kiírva. Ezen tárgyról én sokat elmélkedtem, de se nyelvet, se formát nem tudtam adni gondolataimnak. S mely meglepő nekem itt magamat látni ? Széchenyi klasszikus ember, s oly sokoldalú ismeretéi, tudományos és szakértő ember, hogy elég hálát nem adhatunk ily emberért, ki méltó tanácsadója Magyarországnak.“ „Ah, ez a Széchenyi halhatatlan ember! — kiált föl ugyancsak Gedőhöz írván (1829. aug. 14.) Azt a sok szépet, a mit róla hallok és tudok, nem hittem egy emberben mind feltalálhatónak. . . Iskolátlan zseni, — ez a főbb vonása, mondja Döb- rentey, de oly zseni, mely bámít és ragad.“ ■— Midőn 1835-ben