Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1896

— 26

ábrázolható, az újak messze felül múlják a tárgyak gazdagságában s abban, a mi nem ábrázolható, eszmékben. A naív költő ap egyszerű természetet és érzelmeit követvén, tárgyalási módja csak egy lehet. Költeményeinek különböző benyomása csak érzelmei különböző fokától függ. Még a lantos és elbeszélő, drámai és leiró formák különbsége sem kelt mílyen- ségi különbözetet az érzelmekben. A fölkeltett érzelem egy elemből áll. Ellenben a sentimentális költő elmélkedik a benyomásról, melyet reá a tárgyak gyakorolnak s ez elmélkedésen alapszik hatása. Tárgyát eszmére vonatkoztatja s ebben a vonatkozásban áll költői ereje. Tehát mindig két képzettel és érzelemmel van dolga, a valósággal és eszmével s a szerint, a mint a kettő közül valamelyik túlnyomó, különböző lesz a tárgyalása. Ha alaphangja ellenszenv a valóság iránt, akkor a költemény satyrikus ■ ha az eszmény utáni vágy a túlnyomó, akkor elegikus. Minden sentimentális költészet vagy satyrikus, vagy elegikus. Satyrikus a költő, ha „a természettől való eltávozást s a valóságnak az eszménynyel való ellenmondását veszi tárgyáúl.“ De ezt teheti komolyan és tréfásan s e szerint lesz a satyra büntető (pathetikus), vagy tréfás. A költő czélja azonban sem büntetés, sem mulattatás. Az játéknak igen komoly, ez komolyságnak igen frivol. Mind a kettő határozott irányt adna a kedélynek. Ezért a kedély szabadságát a büntető satyránál a fenséges, a tréfásnál a szép előadás őrzi meg. A valóság elleni ellenszenvnek forrása érzéki nem lehet, csak az eszmény, azért a büntető satyra csak fenséges léleknek, a tréfás csak szép léleknek sikerűi.

Könnyű belátni, hogy a tragédia az elsőhöz, a vígjáték az utóbbihoz tartozik. Közel fekszik az a kérdés, hogy melyiket illeti az elsőség ? Ha a tárgy fontosságát tekintjük, kétségtelenül a tragédiát; de ha az alany fontosságára tekintünk, a vígjátékot. De mivel az ízlés-itéletnél a tárgy nem jő tekintetbe, természetes, hogy a két műfaj aesthetikai értéke fordított arányban áll tárgya fontosságával. A vígjáték feladata a kedély szabadságát biztosítani, indulatoktól menten tartani; a tragédia feladata pedig, a kedélynek a szabadságát, ha valamely szenvedély veszélyezteti aesthetikai úton helyreállítani. A tragédia tehát a kedély szabadságát mesterségesen szünteti meg, hogy helyreállításával