Zsidó Gimnázium, Kolozsvár, 1942
6 ményes volta jellemezte (több későbbi matematikus középiskolai és egyetemi tanár tehetségét ő fedezte fel s ő istápolta éveken át, egyebek közt a zsidó s nemzsidó egyetemi hallgatók, valamint a már működő középiskolai tanárok számára rendezett tanfolyamokon). Nevelő munkájának másik jellemzője a magyar nyelvi és művelődési értékek szerető gondozása volt. A román közoktatásügyi miniszter éppen e magyarszellemű tevékenység miatt vonta meg a zsidó gimnázium nyilvánossági jogát. A hazatérés óta Antal Márk a mi igazgatónk, mai tanítványaié és mai munkatársaié. A mi számunkra életrajzának bizonyítványokból s aktákból, újságcikkekből és matematikai tanulmányokból kirajzolódó adatai már emberi színekkel teljesek. Dunántúlon született? Igen, hallottuk beszédét. S talán, véltük olykor, e „kék táj" harmóniája sugárzik vissza szelleménekN derűjén is, Pannóniából hozta magával lényének világosságát, klasszicitását. Nem véletlen, hogy Antal Márk folyamatosan idézte Vörösmartyt, meg Goethét, s hogy matematikus létére egyik legkülönb nevelői gondja volt a szép magyar beszéd kiművelése. Keveset tudunk, mert keveset beszélt ifjúságáról. Antal Márk ősz hajjal, rokkanó szivvel még a jövendő felé haladt, nem ért el az „emlékezés életkoráig“. De hogy kitűnő diák lehetett, mindnyájan természetesnek tartottuk. Lobogó életöröm és tudós virtus ösztökélte, nekivágott a matematikának, s mint a pécsi újságcikk meséli, elkápráztatta a számtanprofesszort. Fiatalság: nem kellett, hogy beszéljen a fiatalságáról. Mert impulziv volt és csodamód hajlékony szellemű hatvan éve múltán is és lelkesedésre kész, akárha huszesztendős lett volna. Sikerek csillogó koszorúja lehetett egyetemi kollokviumainak, vizsgáinak sora. Mikor a professzor egyszer valami hosszú levezetés végére ért, a hallgatók kijelentették: nem értik. Antal Márk akkor fogta a krétát és szaporán, elegánsan (az a gyanúnk: világosabban, mint a professzor) újra felvázolta a problémát, meg a leve/ést, meg a megoldást. Nem véletlen, hogy ezt halljuk róla: diákkorában már magyarázott és tanított. A diákot másként szokás elképzelni, valahogy így: ott kuksol a könyv mellett, ott töri magát, veritékezve a könyvhegyek tövében, minden percben rádőlhet a foliánsok hegyomlása: betemeti bíz a tudomány az embert! Hát Antal Márkot nem temette be: ő rácokként a könyvek élére, onnan mutatta, amit érdemes volt kimenteni a papirostömegből. Antal Márk nem volt kutató, türelmetlenebb volt, mintsemhogy azzá lehetett volna. Amit megismert, mindjárt formává ívelt benne. S a formát, igazi művész, igazi nevelő, diadalmasan emelte a világosságra, hogy megmutassa, látva lássák. Híressé váltak ötletes, szép levezetései, bűvészien síma és tetszetős meg- oldásii*. eljárásai. Örömét lelte a matematikában, ahogyan a költő örömét leli a nyelvben. Minden tudomány éltetője, az intellektuális gyönyörködés benne akadálytalanul a közlés ösztönévé lett. Antal Márk a tudományt hihetőleg már így is appercipiálta: megmutatnivalónak, mások számára, szomjasok számára feltárt forrásnak, várakozó lelkek számára lelt ritka ajándéknak. Antal Márk, akiről azt is tudjuk, hogy terített asztallal és bizony gyakran nyitott pénztárcával is fogadta a rászorulókat, azért tanult és tudott, hogy adhasson a tudásából. Aki így tanul és így tud, nevelőnek mondjuk. Hogy mennyire ösztönös, mennyire konstituciós vonás volt Antal Márknak nevelői mivolta, semmi sem mutatja inkább, mint az, hogy mind
