Zsidó Gimnázium, Kolozsvár, 1941

I.

Jiranijáhu világnézete.

Elmondotta: Dr. Weinberger Mózes főrabbi a Vili. osztály búcsúztatóján.

.. . folytassuk az órát, kedves Tanítványaim, beszélgessünk még egy keveset. Témánk ugyebár: Jirmijáhu. Vele foglalkoztunk ebben az esztendőben.

Ismeritek azt a képet, melyet a michelangeloi kéz alkotott meg a sixtusi kápolna freskóján? Jirmijáhut ábrázolja, amint fejét tenyerébe ejtve, ott ül a lerombolt Templom egyik kövén, maga elé meredve, mélyen elgondolkozva. Jirmijáhu elmereng a múlton, a megtett úton, visszagondol negyven esztendős, nehéz küzdelmekkel teljes működésére Izraelben és keresi-kutatja az okot, amely népe rómlásához, bukásához vezetett. A levegőben ott érzi a felgyújtott, lerombolt templom füstjét, pernyéjét, a városban mindenütt sirás, jajgatás, Izraelt, drága népét fogságba, száműzetésbe viszik.

Miért kellett ennek bekövetkeznie? Kik a hibásak benne? Talán ő? Nem követett-e el valami súlyos hibát, hogy népe erre a szomorú sorsra jutott ?

Fel-felvillannak előtte képek a múltból. Látja magát fiatalon, amikor fiatalságát hozza fel mentségül a nem-prófétálásra, amikor Isten hívására lelkében felkiált: O, ne még, Istenem : „hiné lo jadati dabér ki naar anochi" (Jirmijáhu 1.6.) ne hívj még el engem e nagy hivatásra, nem értek én a beszédhez, hisz fiatal vagyok én“. Majd felmerül az a kép, amikor mégis mennie kell, mert csontjaiban érzi az elhivatás tüzét, amikor odaveti magát Isten elé és szól: „Összetörve bennem a szivem, reszketnek minden csontjaim, olyan vagyok, mint a részeg ember, mint a férfi, akit lete- pert a bor Adonaj miatt és az ő szent szavai miatt“. (Jirmijáhu XXIII. 9.) Mennie kell, dolgoznia kell népéért, Isten tanításáért. És előtte a kép, amint egyszerű szőrcsuhájában elindul Jeruzsálem utcáin a templom főlépcsői felé, mellette halad hűséges famulusa, aki nem egyszer életét is kockáztatta érte, a prófétáért. Ott megy mellette Baruch ben Nerija, íródeákja.

És amint fenséges alakja végighalad az utcákon, mindenki feléje mutat: Ni, ott megy a próféta, ott megy Jirmijáhu.

Azután látja magát a nagy harcban, küzdelemben, amikor szimbolikus cselekedetekkel akarja figyelmeztetni a királyt, a népet. Előtte a kép — szinte most is belereszket a lelke, ahogy az emlékezés vásznán peregnek az események — ahogy két korsót tör össze annak jeléül, hogy így fog darabokra széthullni Izrael, ha nem jár a helyes úton, majd az a másik jelenet, ahogy jármot vesz nyakába és azzal vonul végig Jeruzsálem utcáin, mint egy élő reklám: így jár majd a zsidó nép, ha függetlenségét eladja, ha helytelen politikát követ 1 Majd meg forróság önti el arcát, eszébe jut Pashur, a börtönfelügyelő, aki egyszer arculütötte. Jaj, az az ütés az ember arcán, micsoda szomorúság! Meg az, midőn nemes arcát sáros ronggyal megdobálják, meg mikor abba a szörnyű levegőjű ciszternába dobják, — igen, igen, visszaemlékszik .mindegyikre. De arra is emlékszik ám, hogy a lelke ilyenkor mind erősebb lett és még erősebb elhatározása: harcolni, küzdeni fog továbbra is övéiért, meg lelke kincséért: az igazságért, becsületért, erkölcsért, Istenért. Még keményebben állott oda a király elé és figyelmeztette cselekedete következményeire.