Református Kollégium, Kolozsvár, 1942
12 Vásárhelyi Boldizsár 1862- 1942. Hosszú, áldásos élet és alig pár napi szenvedés után, 1942. november 6-án elszólította az Úr hű szolgáját, Vásárhelyi Boldizsárt, ny. belvárosi lelkészt. Még nemrégen láttuk őt, amint a verőfényes déli órákban a Farkas-utcában megszokott napi sétájára ment. Egyenes tartását még akkor is megtartotta, amikor a nyolcvan év terhe meglassította sétabottal támogatott lépteit. Mikor utódjának, László Dezsőnek beiktatásán, 1940. március 3-án, az egyházközség a templomban búcsút vett tőle, válaszában a többek között ezeket mondta: «Mióta a Gondviselő jóság arra hivott el, hogy szolgája legyek az Isten kegyelmének, minden igyekezetem arra irányult, hogy minél nagyobb odaadással, engedelmességgel, szelídséggel és alázatossággal szolgáljam a kegyelem Istenét.« Ha végigtekintünk életén attól fogva, hogy lelkész lett, mi is bizonyságot tehetünk arról, hogy Vásárhelyi Boldizsár lelkészi munkája az Isten szolgálata volt. Vásárhelyi Boldizsár 1862-ben Ilencfalván (Marostorda vm.) született. A nagyenyedi teológia elvégzése után tanulmányai kiegészítésére Utrechtbe ment. Hazajőve püspöki titkár lett Szász Domokos mellett. Mikor pedig Szász Domokos püspök a szórványban élő református magyarság gondozására feállította a szamosújvári körlelkészséget, 1887-ben Szamosújvárra került. Hét évig gondozta az egyházközséget és a szomszédos falvakban szétszórtan élő református hívőket. Ebből az áldozatos és eredményes munkából szólította el a dési egyházközség bizalma Vásárhelyi Boldizsárt. Hogy a dési egyházközség szellemiekben és anyagiakban megerősödött, Vásárhelyi Boldizsár fáradhatatlan munkásságát dicséri. A református fiú- és leányiskolák mintaiskolákká fejlődtek, megújult az ősrégi csúcsíves templom belseje. 23 évi dési lelkészsége alatt hitben és anyagiakban egyaránt erős gyülekezetei teremtett. Egyházközsége annyira megszerette lelkészét, hogy midőn a háború alatt elvitt harangjai helyett újat vásárolt, azt az 1918-ban Kolozsvárra távozott Vásárhelyi Boldizsár nevéről nevezte el. 56 éves, amikor elfogadja a kolozsvári belvárosi lelkészi meg- meghívást. Maga vallja beköszöntő beszédében, hogy elrepültek felette az ifjúkor és férfikor évei, de mikor egyházközségére ránehezedtek a megszállás megpróbáltatásai, sziklaszilárdan állt a helyén. Megfogta az egyházközség kormányát s Istenbe vetett bizalommal
