Református Kollégium, Kolozsvár, 1941
44 sokszor reménytelennek hitt küzdelmei útján. És ebben is az előre elrendelés, a predestináció isteni útmutatását látva, megnyugodott. „Ez így rendeltetett, Hogy ne lehessek senkié, És ne lehessen enyém senki sem És legyek mégis mindenkié És legyen enyém az egész világ. Ó árvasággá szűkült végtelen, O végtelenné tágult árvaság !“. (Predesztináció). Ebben az árvaságban, a lélek önmagát sorvasztó vívódásai között Reményik Sándor legnagyobb vigasza a hit volt. Egy régi versében már mintegy sejtve az eljövendő szomorú és sötét esztendőket, Istenhez fordulva, így kér támogatást: „Add kezembe a Jóisten kezét O, mert sötét lesz, rettentő sötét“. (Csendes fohász a Múzsához). Valóban utolsó évei a testi és lelki szenvedések súlya alatt életét annyira sivárrá, reménytelenné tették, hogy csak a lelki életbe és az isteni világrendbe vetett mélységes hite tudta azt némikép enyhíteni. Élete utolsó két esztendejének egyetlen boldog és felemelő pillanata Északerdély és Kolozsvár visszatérése volt. A nagy változás Budapesten érte, ahol hónapokig tartó szanatóriumi magányában a bécsi döntést megelőző hónapokat reszkető, népét féltő aggodalommal élte át. Az ismét magyarrá lett Kolozsvár rövid időre boldoggá tette, de Délerdély tragikus helyzete, a kettészakított szent föld sorsa ismét a kétségbeesés letargikus lelki hangulatait szólaltatja meg líráján. Mit ér a felszabadulás, ha Nagyenyed, Brassó, Arad és annyi drágaemlékű város és ember továbbra is kénytelen régi sorsát hordozni. Az új életre berendezkedő Kolozsvár kialakulásában is sok minden fájó érzést okozott számára. Az igazi erdélyi szellem háttérbe szorítását látta az erdélyi magyarság lelki egységének nem egy bomlási tünetében. Mély sebeket ütöttek lelkén az erdélyi magyarok egymásközötti önző és gyűlölködő harcai és féltő aggodalommal nézett az egész Európát lángba borító háború kimenetele elé. Mi lesz a magyarsággal ebben a harcban ? Mi lesz Délerdély és az egész nemzet jövője ? Sokszor úgy látta, hogy a hivatása megszűnt, életcélját betöltötte. A nagy kitüntetések: a Corvinlánc, ösz- szes versei megjelenése, a kőrútjain őt ünneplő ezrek lelkes tapsai csak néha-néha tudtak új lelket önteni belé, fáradt és reménytelen mosollyal nézett az ismeretlen és közelgő végzet elé. Nem egyszer komolyan gondolt arra, hogy lemegy Délerdélybe, ott talán megtalálja hivatását a fel nem szabadult magyarság lelki vigasztalásában. Visszatérő betegsége súlyosbodása sötét kétségbeeséssel töltötték el, amit csak orvosai és barátai őt állandóan körülvevő szeretete enyhített pillanatnyilag. Utolsó heteiben teljes bizonyossággal érezte a feléje közeledő halált, rokonoktól, barátoktól elbúcsúzott. Nagy szenvedései 1
