Református Kollégium, Kolozsvár, 1941

31

„Mögöttem robajlik az ifjúság,

Elér, elhagy, a fáklyát elragadja.

Isten, add, hogy száguldjon cél felé

S a futó tüzet fennen lobogtassa . .»

(Fáklya-futás).

Az új élet sorsközösségében összeforradott magyarságnak »gátként« kell szemben állania az »Árral«, mely elsöpréssel fenyegeti.

Ö is ilyen »gát« akar lenni »örökké szemben a rohanó árral«.

„Ha szertehullok inaid egy áradáskor S visz engem a víz, letörve, holtan,

A partok akkor tudják meg, hogy mi voltam.“

De a »karszti életnek« vannak örömei is. Az egymásra talált lelkek, az elfelejtett, de felébredő emlékek, az épülő új templomok és iskolák mindmegannyi biztató jelek, halvány reménysugarak. A mi életünk »romélet«, lehet, hogy »reménytelen«, de »virág nyílik rajta mégis: friss virág!« Félre tehát a testvéri harccal, az egymást vádoló örökös felelősségrevonással! »Mohács« a mai sors szimbóluma. Ezért hirdeti Reményik:

„Testvér, ne kérdezd, ki volt hibás.

Mindenki hibás volt.“

„Hidegen hirdették a csillagok:

E nemzedéknek nincsen kegyelem.“

Mohács és Trianon. A múltból a jelenbe mutató titkos jel, a belső összeomlás végzetes szimbólumai. És az összeomlás után hosszú éjszaka jön, de az idő megváltozik, a távol jövőben halványan és bizonytalanul megjelennek majd a sorsváltozást jelentő csillagok.

„Éjszaka jön, százötven éves éj.

S ki éjben születik majd, mit csináljon?

Dolgozzék, imádkozzék, tűrjön, várjon S a sírba is reménysugárral szálljon,

Ha könnyel sózott kenyerét megette Mert változnak a csillagok felette.“

(Mohács után).

Ennek a reménytelen nemzedéknek vigasza a művész. Az ő hivatása a lelkek láthatatlan katonáit hadsereggé szervezni, mert kifelé »már nincs számunkra út«, »a mi háborúnk elveszett« és a mi népünk test szerint halott«. A »százötvenéves éj« titkos és kemény munkára kényszerít, nemzedékek fognak sírba szállani és újak jönnek, míg »megvirrad«. A híd a múlt és a jövő között a költő és művész megérzése, az új »lélekvárak« építőinek »szörnyű életakarata«. Ezért a művész a tollát és ecsetét úgy ragadja meg, mintha fegyvert fogna, mert a kiütött kard helyett ma a »toll és ecset« a magyar lélek egyetlen védő és támadó fegyvere, megtartója. Ezért szól lelkesitő- leg művésztársaihoz:

„Keményen fogd meg, mintha dárdát fognál,

Én is úgy fogom tol lám : kardomat.

Kapcsolja össze sajgó sebeinket Egy néma, szörnyű életakarat!