Református Kollégium, Kolozsvár, 1941

22

nőkből elinduló katonákat, a sok-sok drága ismerős arcot a »halál katonáinak« látja, akiket egy különös és rejtélyes végzet hajt az emberi érzéseikkel és békés életükkel ellentétes nagy összecsapásba.

„Külön, külön mind csöndes emberek,

Égy-egy tavaszból őszbe hajló ág,

Együtt: a katonák“.

Magukra mind külön kis életek,

Fáradt ívük magasból mélybe száll,

Együtt, jaj együtt: a halál“.

(A katonák).

A harctérre menő menetszázad a »Holttenger« képét idézi fel előtte.

Megindult szívvel én ma, halaványan,

Holt utcapartok között folyni láttam:

Masírozott egy menetszázad“.

(Holt-tenger felé).

Majd az Erdélyt megrohanó 1916-os román támadás emlékezteti a szülőföld riadt, napjaira :

„Haragtól, hőségtől áradjon most a táj,

A föld most mintha megvonaglana,

Most gázol át a szent határon Az első ellenséges katona“.

(Hogy is volt ?)

Költői képzeletét foglalkoztatják a társadalmi bajok, a világot megrendítéssel fenyegető forradalmi átalakulások is. A »Forradalom« c. versében különösen szépen fejeződik ki Reményik akkori és későbbi állásfoglalása, változatlan magatartása a társadalmi bajokon forradalommal segíteni akarókkal és minden erőszakelmélettel szemben.

„A jégerekben vér lobog,

Zörrennek a zárt ablakok,

Az éjszakában piros árnyak Kísértve, kóvályogva járnak.

Csak forrj, csak rengj bús márciusi föld,

Akit zsarnoknak vélsz, csak fojtsad, öld,

Csak rázd, embersors, bús bilincseid,

Hogy van megváltás, üdv, csak hidd, csak hidd !

Hogy láncot törve kovácsolsz új láncot:

Ne tudd és legyen hős ez akarásod,

Lesz minden újra egyforma kiholt,

De Te ne tudd, hogy minden hiába volt“.

(Forradalom).

Ez a vers Reményik művészi és emberi állásfoglalása a forradalmakkal szemben. Nem politikai, hanem lelki magatartás ez. A fiatal költő már akkor érezte és később mind határozottabban vallotta, hogy a nemzet és az egyén felemelkedését nem a külső és erőszakos változtatások segítik elő, hanem a belülről jövő, a lélekből fakadó megtisztulás.

Ebben a versben a humanista Reményik hangja szólal meg, az a hang, mely változatlan következetességgel harcolt minden földi