Református Kollégium, Kolozsvár, 1941
t 18 Hogy köszöntsék a kút mellett a fűzfát S templom tövén a kollégiumot“. (Régi csoportkép előtt, 1928). De jaj, a múltba vivő utakat betemette a hó, már csak az emlékek idézik fel az egykori diákélet porbaomlott alakjait. A diákévek és a férfisors hordozása között, a húszéves találkozó mezsgyéjén sötét betűkkel 1918 áll. A múlt idézése ismét csak a magáraha- gyatottság szomorú érzését ébreszti fel lelkében: „Állok a régi csoportkép előtt, Saját sorsom is reám nehezül, — Mintha kihűlt, üres és óriás Gránát-tölcsérben állnék egyedül“. A templom és az iskola emléke ihleti egyik legszebb verse megírására: „E templom s iskola között Futkostam én is egykoron, S hűtöttem a templom falán Kigyulladt gyermek-homlokom. Azóta hányszor éltem át ott Lelkem zsenge tavasz-korát! Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát 1“ „Kicsi fehér templomotokba Most minden erők tömörülnek. Kicsi fehér templom-padokba A holtak is mellétek ülnek. A nagyapáink, nagyanyáink, Szemükben biztatás vagy vád: 1 Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát 1“ (A templom és iskola). A hit és a tudás, a templom és az iskola a legnagyobb megtartó erők Erdélyben. Két oszlop, mely ha ledől, a lelkét és hitét vesztett magyarság könyörtelenül pusztulásnak lesz kitéve. Ezért kell a templomnak és iskolának Erdélyben Reményik szerint »végvárnak« lenni, amit végvári vitézi hittel kell a végsőkig fenntartani és megvédeni. A saját diáksorsa a kisebbségi diák tragédiáját juttatja eszébe. Mi lesz veled ? veti fel az akkori idők legfájdalmasabb kérdését. „Szédülve hullsz a hangörvénybe le ? Vagy fogsz még valaha a Lélek nyelvén Pünkösdi tüzes nyelven szólani ?“ ... Majd diákévei boldog korára gondolva, így ír: „Az én gondtalan diákéveimből Szeretnék olykor reád-aranyozni Egy-egy vidámabb, mosolygóbb vonást, Mert a te ajkad összeszorított, Sötét és hallgatag, Mint hogyha minden óra minden percén Hangtalan Ave Caesart mondanál“. (Erdélyi magyar diák).
