Református Kollégium, Kolozsvár, 1914
XIV. Az 1914—15. év története. Az iszonyú vihar, amely egy év óta tombol Európa felett és kedves hazánk egét is villámló fellegekkel borította el, mélyen megrázta az ősi kollégium fundamentumait is. A világháború, amelyben kockán forog minden szentséges ősi kincse nemzetünknek, szabadságunk, nyelvünk, ősi kultúránk, egész létünk: egyetlen ízében sem hagyta érintetlenül megszokott iskolai életünket; átjárta annak minden legkisebb idegét is. Súlyos gondok terhei nehezültek főhatóságunkra, elől járósáságunkra, tanári karunk minden egyes tagjára. A családok megszokott életét is felforgatta a nagy vihar, amely elvitte a kenyérkeresőt, a testvért, a rokont, s jó barátokat a messzi harcmezök véres csatáiba. Az itthon maradottak, a felnőttek úgy, mint a gyermekek, feszült idegrendszerrel, a kétség és a remények közt hány- kódva igyekeztek teljesíteni megsokasodott feladataikat a munkához való nyugalom teljes hiányával. Voltak napjaink, amikor energiánk legteljesebb összeszedésére volt szükségünk, hogy végezhessük a tanulás és a tanítás békés időkre termett munkáját, amelyet nemzetünk ezekben a rettenetesen izgalmas napokban is méltán megkövetelt tőlünk. Mi, tanítók és tanulók, megértettük kötelességünket, amelyet nemzetünk elénk szabott és igyekeztünk azt legjobb tudásunk szerint teljesíteni. Az eredmény semmiesetre sem közelítheti meg intenzitásában a békés esztendők sikereit. Csupán annyit állíthatunk, hogy sikerült a legellenségesebb körülményeket legyőznünk és így biztosítanunk kulturális fejlődésünk folytonosságát. Dolgoztunk. De lelkiismeretünk nyugodt nem lehet. A munka sok, a feladatok súlyosak és határtalanok. Senki sem lehet közöttünk, aki él, bármennyit is dolgozott legyen, aki azt állíthatná, hogy mindent megtett, amit tennie kellett volna.
