Református Kollégium, Kolozsvár, 1913
a leghívebb, a leglelkiismeretesebb kötelességteljesítéssel mutatta meg lelkének képét s inég a konvencionális modor formaságait sem vette igénybe, nehogy valaki még csak rá is foghassa, hogy inkább udvarias szóval akar megnyerni, mint a legszigorúbb és a legbecsületesebb kötelességteljesítéssel. Nagy érdem egy ilyen korban, amikor benne vagyunk a legémclyítöbb byzantinizmusban, ott vagyunk, ahol volt Kóma abban a korban, amelyből az utolsó római költőnek1 alakját és írói egyéniségét mutatta volt be elhunyt tanárunk a maga székfoglalójában. A régi Memnon-szobrokről tartja a rege, hogy napsugár esvén reájuk, hangot adtak. Ezt a zárkózott, ezt a kevés szavú embert aztán nyájassá, kellemessé Te tudtad tenni, az elköltözöttnek immár özvegye. Lelke, mióta Te osztályosa lettél sorsának, lendületet vett s az az ifjúság is, amely eddig csak a tudós és lelkiismeretes tanárt becsülte benne, de inkább félte, mintsem szerette, kezdte érezni, hogy ennek az embernek melegebb a lelke, derűltebb a kedélye s közelebb jő tanítványaihoz. Áldjon meg érte az Isten, hogy a Te napsúgaras lelked magára az elköltözöttre is annyi derűt vont, hogy abból még a tanítványoknak is, az ismerősöknek is jutott! A görög tragédia karának azonban az is a feladata, hogy az örök erkölcsi, a nagy ethikai törvényt is hirdesse. Az enyészettel, a halállal szemben pedig az örök isteni törvény: az élet. A horatiusi bölcseség, mely azt mondja: „Nehéz, de tűrve elviselni könnyebb, Amin már változtatni nem lehet“ — nem az utolsó szó. A keresztyén világnézlet az alázatos, az engedelmes gyermeké, az Isten gyermekéé: „Legyen meg a te akaratod!“ „Nincs nekünk itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük“ — azt a világot, ahol a mi Atyánk él és uralkodik örök dicsőségében az Ö szent Fiával és a Szent Lélekkel. Ezt az örökkévaló világot keressük meg imádságban s könyörögjünk. 1 Claudius Claudianus.
